Magyarországon mára nyilvánvaló pénzügyi és gazdasági válság alakult ki, ám túl kevés szó esik arról, hogy a bajok gyökere erkölcsi és kulturális természetű. Amikor néhányan úgy döntöttünk, hogy Reformszövetség néven fellépünk Magyarország jelene és jövője érdekében, tisztáznunk kellett, hogy a problémák kialakulásában nem azonos a felelősségünk, és e felelősség utólag sem osztható meg.
A mai helyzet kialakulásáért és megoldásáért mindenkinek vállalnia kell a felelősségét. Azokon a területeken, ahol az előrelépés a törvényhozás egyszerű többségének döntésétől függ, azoknak kell ezt megtenniük, akik a parlamenti többséget birtokolták. A Reformszövetség ugyanakkor arra törekszik és minden szakmai segítséget megad, hogy végre ezekben a kérdésekben is hosszú távra szóló válaszok szülessenek.

Jó néhány olyan rendezetlen ügy van azonban Magyarországon, amelynek megoldása kétharmados többséget igényel. Ilyen például a működésképtelenné vált önkormányzati rendszer vagy a pártfinanszírozás helyzete. A Reformszövetség e téren a szakmai-tanácsadói szerepen túl részt vállal abban is, hogy a politikai szereplők között közvetítőként lépjen fel, hiszen a felelősség itt közös: javaslatokat teszünk magunk is, és segítünk abban, hogy a politika egyik oldala eljusson a másikhoz.

Mi a baj Magyarországgal? E kérdés kísérti évek óta a magyar társadalmat, ezt boncolgatja hosszú ideje a közélettel foglalkozó értelmiség. Sokféle válasz született, sokan vélték eddig megtalálni Magyarország problémáinak gyökereit vagy a magyar politikában, vagy a magyar gazdaságban, vagy a társadalomban. Nem jutunk el a bajok gyökeréig, sőt azokat orvosolni sem leszünk képesek, ha Magyarországot különböző metszetekben szedjük ízekre, figyelmen kívül hagyva a dolgok erkölcsi és kulturális természetét.

A fontos, de szűk szakmai műhelyekben zajló reformviták, amelyek sokszor pusztán nyilatkozatháborúban végződnek, valódi társadalmi vita nélkül nem elégséges felhajtóerői a szükséges reformoknak. A reformokban is hosszú távra kell megegyeznünk, ha tetszik, szövetséget kötnünk.

Az eldöntendő kérdések demokráciája

A társadalmi vita hiányának legfontosabb tünete, hogy az igenek és a nemek köré sűrűsödik. Az eldöntendő kérdések pedig kiszorítják a kiegészítendő kérdéseket. Túl nagy-e az állam? Sok-e az adó? Mehet ez így tovább? Az állam a hibás? Ad absurdum: megtörtént-e a rendszerváltás? Az eldöntendő kérdések diadala állóháborúhoz vezetett, ahol kevesek harcolnak (a politikusok), az emberek széles tömegétől pedig csak a passzív támogatást, a drukkolást várják el. A társadalom feladata arra egyszerűsödik, hogy felsorakozzon egyik vagy másik válasz mögött.

A demokrácia játékszabályai nagyon rugalmasak. Jelenleg nagyon sokan ülnek a lelátón (részint lelkesen, nagyobbrészt azonban érdektelenségbe burkolózva), és nagyon kevesen vannak a pályán. A többség arra rendezkedett be, hogy hangosan örüljön, ha csapata gólt lő, és pfujoljon, ha az ellenfél lendül támadásba. Ha a meccs menete nem tetszik, hátat fordíthat, vagy átülhet az ellenfél szurkolótáborába. Ez a demokrácia így, ebben a formában az eldöntendő kérdések demokráciája.

A kiegészítendő kérdések demokráciája

Vannak néhányan, akikben egészen más kép él a demokrácia ideális működéséről. Ők olyan játékot képzelnek el, ahol nagyon sokan vannak a pályán, és nagyon kevesen a lelátón. A nagyszámú csapatot néhány csapatkapitány irányítja, a mérkőzés alapvetően sportszerű. A cél: a játék minőségének folyamatos javítása. A csapatok közt van átjárás, ezért minden csapatkapitány figyelembe veszi, hogyha tettei elszakadnak a csapat érdekeitől, játékosai elpártolnak tőle, vagy leváltják.

Az eldöntendő kérdések demokráciájában az a kérdés, alacsonyak-e az adók vagy magasak. A kiegészítendő kérdések demokráciájában az a kérdés, mit várunk az adórendszertől. A kiegészítendő kérdések demokráciájában az ötletek végső próbája nem a hangerő, hanem az érvelőerő. A Reformszövetség a kiegészítendő kérdések demokráciájának megteremtésében akar segédkezni. Ehhez azonban legelőször azt kell tisztázni, hol siklik félre a párbeszéd.

A folyamatok gazdaságpolitikája

Az elmúlt évek vitái nagyjából a "stabilitás vagy növekedés" ellentétpárjára egyszerűsítették a gazdaságpolitika alapkérdéseit. Ez egy teljesen hamis szembeállítás, ahhoz hasonló, mintha arról vitatkoznánk, hogy az autóvezetés helyes technikája a satufék vagy a padlógáz folyamatos alkalmazása. Lássuk be: a stabilitásból nem engedhetünk, a pangásból nem kérhetünk.

Magyarország évek óta nem tudja eldönteni, merre tartson. A régió egyre inkább irigyelt többi országa egyáltalán nem rendelkezik lényegesen több erőforrással, jobb munkaerővel, szorgalmasabb lakossággal vagy okosabb politikusokkal. Ennél is többre van azonban szükség. Legyen példánk Finnország, ahol a politika arra is képes volt, hogy a változó viszonyok közepette új irányt találjon. A távközlés, a kommunikáció mára a finn fejlődés zálogává vált, az oktatásba, kutatásba és fejlesztésbe tett befektetések jótékonyan hatottak a gazdaságra. Hiába voltak kormányváltások, akármelyik párt került is többségbe, a finnek határozottan követték a hosszú távra eltervezett utat. Nem külső feltételek, hanem a meghozott döntések miatt tartanak ők ott, mi itt.

Magyarország kicsi ország, de nagyszerű is egyben. Eszközeink korlátozottak, de ha kitaláljuk, mihez akarunk kezdeni velük, mindenképpen előbbre fogunk tartani, mint most. És máris viszszatértünk a társadalmi vita kérdéséhez, mert egy ilyen horderejű döntés nem egy hétre szól, hanem legalább egy emberöltőre. Ha meghatározunk egy ilyen utat, arról nem térhetünk le.

A gazdaságpolitikának van még egy rákfenéje, amely szinte kikerülhetetlen akadályokat gördít az előbb vázolt, nélkülözhetetlen vitafolyamat elé. Valahogy mindig csak százmilliárdos pénztömegekről, nagyságrendekről beszélünk. Pedig a gazdaságpolitika nem mennyiségekről, hanem folyamatokról szól. Minden folyamatnak van egy kezdőpontja és egy végpontja: valahonnan valahová csoportosítunk át valamennyit. Olyan vitára van szükségünk, amelyben mindhárom adat elhangzik.

A kapitalizmus lényege, hogy a tehetség és a szorgalom tisztes boldogulást és folyamatos fejlődést tesz lehetővé mindenki számára. Magyarországon ez a feltétel jelenleg nem adott. Lehet azon vitatkozni, hogy a kis- és középvállalkozásokat részesítsük előnyben a multikkal szemben, csak nem érdemes. Egyelőre nem támogatásról és az előnyök jogos vagy jogtalan voltáról van szó, hanem a szabad lélegzetvétel lehetőségének megteremtéséről. Minden más ezután következhet csak.

Engedjük ki a kis- és középvállalkozásokat a fekete- és szürkegazdaságból, és aztán kezdjünk el gondolkodni arról, kinek mennyi megkülönböztetett figyelem jár.

A magyar adórendszer ugyanis a vállalkozók komoly részéből, ha meg akarnak maradni a piacukon, adóelkerülő "bűnözőt" nevel. Társadalmi beidegződésünk az adócsalás, de e társadalmi beidegződés útjait a racionális üzleti viselkedés taposta ki.

A legtöbb esetben, ha egy vállalkozó tisztességesen befizeti minden adóját, postafordultával akár rögtön csődvédelmet is kérhet. Hogyan kérhetjük számon az adózási erkölcs állapotát a vállalkozókon, amíg az adócsalás létkérdésük marad?

Vitatkozhatunk azon, hogy tovább terjed-e az állam feladata a lehetőségek biztosításánál, ám jelenleg ezt az elvárható minimumot sem teljesíti. Abban pedig a kis és a nagy állam hívei is egyetértenek: az államnak kötelessége őrködni afelett, hogy tehetség, alkotóerő ne heverhessen parlagon.

Ellátórendszerek biztonsága, kiszámíthatósága
A falvakkal, városokkal, megyékkel és régiókkal kapcsolatban a hamis vita jellegzetesen arról szól, hogy túl kicsi, vagy túl nagy az önkormányzati rendszer. A vita egyik oldalán állók a pénzt sajnálják a hihetetlen összegekre rúgó működési költségekre, a vita másik oldalán állók a helyi képviseletet (a demokrácia egyik alapkövét) féltik a központi kormányzat centralizáló akaratától.
A tévedés ott rejlik, hogy a megszólalók többsége összemossa a képviseletet és a közép- és helyi szintű közigazgatást. A demokráciát a bürokráciával. A fogalmak helyes alkalmazása, a letisztult és értelmes vita itt is segíthet rendet tenni.
Ha minden önkormányzatra úgy tekintünk, mint az önszerveződés, az önigazgatás tényleges képződményeire, akkor egy országban nem lehet elég sok önkormányzat. Ha az önkormányzatokra úgy tekintünk, mint a központi közigazgatás nyúlványaira, az állami bürokrácia transzmissziós szíjaira, akkor igenis túl sok van belőlük. Érdemi vitát arról folytathatunk, hogy a képviselet és közigazgatás funkcióit külön kezelve hogyan tágíthatjuk az előbbit az utóbbi racionalizálásával.
A magyar állampolgároknak teljesen jogos igénye, hogy biztonságban és jólétben szeretnének élni. Azonban a szociálpolitika változatlanul tartása legfeljebb biztonságot garantálhat, jólétet semmiképpen. Ráadásul ez a biztonság a "nem lesz rosszabb" biztonsága, és ezt is csak a belátható középtávon nyújthatja. Mindemellett pedig elviselhetetlen terheket jelent azok számára, akik a jövő jólétét jelenlegi munkájukkal megalapozni hivatottak.

A szociálpolitikai viták az öngondoskodás-társadalmi felelősségvállalás tengelyén zajlanak. Minden társadalomnak jogában áll eldönteni, hogy nemzeti jövedelméből mennyit szán jóléti szolgáltatásokra. A demokrácia alternatívákról szól. Azonban a status quo nem egyiket vagy másikat jelenti, hanem egyesíti a két szélsőség legrosszabb tulajdonságait: sokba kerül és keveset nyújt.

Miért ne mehetne így tovább?

Az elmúlt évek legkedveltebb politikai jelszava volt az "ez így nem mehet tovább". A gazdasági válság hónapjaiban már valamennyi politikai szereplő ezt ismételgette mint kényelmes politikai toposzt. Emlékezzünk csak rá, hogy a Kádár-korszak több évtizedes pangása alatt is milyen sokan kapaszkodtak belé, mégis ment minden a maga útján, lassan, komótosan. Ezután is mehet. Nincs olyan természeti törvény vagy szükségszerűség, mely azt mondaná, Magyarország számára megvirradt a felemelkedés órája. Nem, szó sincs erről. Sokan mondják, hogy az általános válsághelyzet megteremti a szembenézés kényszerét, és ennek logikus folytatása lesz a problémák megválaszolása. Ez egyáltalán nincs így. Senki nem garantálja, hogy Magyarország nem tud elvegetálni évtizedeket nulla százalék körüli gazdasági növekedéssel. "Reform" és "bukás" között ott áll a középszerűség fásult kilátástalansága.
Lehet vitát folytatni arról, hogy melyik kormány reformintézkedései mire voltak jók és mire nem. A Reformszövetség tagjai mindenekelőtt szeretnék felhívni a figyelmet egy olyan, alig felbecsülhető gondolkodásbeli hibára, amely a politikai retorikában gyakran tetten érhető: a "reform" és a "stabilizáció" összekeveredéséről van szó. A stabilizáció ugyanis nem cél, hanem kiindulópont, s mint ilyen, a felelősök legitimáló kötelezettsége.
A reform azonban nem lehet kényszer, hanem a jövőbe, akár már a közeli jövőbe tett közös, öntudatos elhatározás. A jó reform lényege, hogy közös sikerekben tudjunk gondolkodni, és azokért tenni akarjunk. Nem azért, mert "ez így nem mehet tovább", hanem mert jobb országban szeretnénk élni.
Lassan meg kell tanulnunk, hogy ne a vágyainknak higgyünk, hanem az eszünknek. A vágy nem ugyanaz, mint a reális jövőkép, a realizmus viszont nem a feltétlen lemondás és elreménytelenedés. Önbizalomra, jó ötletekre, együttműködésre tudunk megalapozott, optimista jövőt építeni.