nEUrózis

Az utóbbi hónapok globális válság-örvénylései újra ráirányították a figyelmet arra, hogy vajon képes-e az Európai Unió a kontinens hosszú távú stratégiájának megfogalmazására és képviseletére. A kérdés nem új, hiszen már akkor felvetődött, amikor 1989 júliusában az európai integráció először fejezte ki törekvését, hogy újraegyesítse földrészünket. A törekvés formálisan sikerült ugyan, de tartalmilag aligha.

Létrehozva: 2009. január 19., 07:28	nyomtat	küld

Az egyre nyilvánvalóbb kudarc tényeit most már legfeljebb ideig-óráig fedhetik el a hamis győzelmi jelentések, amelyek legfőképpen az ide beáramló globális tőke megtérülési mutatóival igyekeztek mérni az egyes kelet- és közép-európai országok sikeres integrációját. Ezért válhatott egy időre ultrareformer szupersztárrá Észtország vagy éppen a szomszédos Szlovákia.

A gyors gazdasági növekedés azonban nem volt más, mint az "ideiglenesen a térségben állomásozó" globális tőkestruktúrák extraprofitjának rendkívül intenzív felívelése. A GDP-számítás sajátos csapdája, hogy abszurd módon az itt tevékenykedő külföldi vállalatok profitját is a térség nemzetei gyarapodásaként mutatja be, drámai módon meghamisítva a lényeget.

A privatizáció folyamata jelzi, hogy professzionálisan felépített stratégiáról volt szó. Elsőként az élet alapvető tereit fenntartó szférák felett vették át az ellenőrzést: élelmiszer, energia, gyógyszeripar. Ezután következtek a globális hálózatok: a kereskedelem, a hírközlés, az informatika, a média, végül az egész pénzügyi, banki, biztosítási szolgáltatások, teljessé téve a globalitás "szép új világának" rejtett önkényuralmi struktúráit.

Magyarország tragikus vergődése most már legalább intő jel lehetne a többieknek.

Ami hazánkkal történik, az szükségszerű következmény, ugyanez a sors vár előbb-utóbb valamennyi térségbeli országra, a hirtelen felívelő növekedés csupán a fokozódó kifosztás kifejeződése volt, amit kizárólag a hamis mérőszámok mutathattak sikernek.

A Nyugat mint civilizatórikus entitás, az elmúlt kritikus húsz évben ugyanolyan tragikusan rövidlátónak és/vagy cinikusnak bizonyult, mint amilyen az elmúlt évszázadokban mindig is volt.

Az első világháborút lezáró békerendszer, amely eleve kódolta az újabb konfliktusok még pusztítóbb rendszerét, majd az 1929-33-as válság, amelynek kezelésekor még meg is erősítette ezt a végzetesen hamis értelmezést, előrevetítette a szörnyű katasztrófát. A tragikomikus bohózatba illeszkedő 1938-as müncheni szerződés már csak hab a tortán. A jaltai egyezményben pedig önelégült gátlástalansággal folytatódott mindez.

Szépen illeszkedik e sorba 1956 kezelése és végül maga a most összeomlóban lévő kelet-európai "rendszerváltások" rendszere, amely lényegét tekintve a nyugatias globalitás birodalma kifosztó szivattyúinak az elegáns foglalatává vált.

Nekünk csupán annyi maradt, inkább már csak az egzotikum kedvéért, hogy latolgassuk, a Nyugat urainak a végzetes tudatlansága vagy végtelen cinizmusa a döntő oka szenvedéstörténetünknek.

Ma már világosan látjuk, hogy a váltás elmaradt, és ennek minden következménye most halmazati büntetésként hullik vissza földrészünk igazgatóira, beigazolva a régi-régi mondás igazságát: "Akik nem tanulnak a múltból, azok arra ítéltetnek, hogy újra átéljék annak minden szörnyűségét."

(Bogár Lászó, Magyar Hírlap)