Tudom, tudom, Obama történelmet ír, halljuk eleget. De valahogyan minden olyan hamis, talmi a nagy csinnadrattában. Az új elnök a rabszolgaság intézményének véget vető Abraham Lincoln Bibliájára helyezte kezét az eskütételkor, de arról az apróságról kevesebb szó esik, hogy a felvilágosult Lincoln úr éppen úgy házi rabszolgákat tartott, mint a legyőzött déliek. Sőt Lerone Bennett színes bőrű történész szerint az Obama-előd egész életében amellett kardoskodott, hogy a feketéket telepítsék vissza Afrikába. Ezekben a napokban viszont nem a történelmi tények, hanem az illúziók uralkodnak a tengerentúlon. Jó példa erre egy tegnapi szónok, aki könnyek között azt mondta, fivérei és nővérei az életüket adták ezért a pillanatért. Az egykori rabszolgák persze nem azért haltak meg, hogy Obama elnök legyen, a feketék pedig évtizedek óta egyenrangú polgárok - tulajdonképpen mi a gond, miről beszél a szónok?

A jelek szerint Barack Obama minden újdonsága bőrszínében rejlik, és ha már éppen elfeledkeznénk erről, a világsajtó újra az orrunk alá dörgöli. Valóságos pigmentológiai vizsgálódás dúl itt. Valljuk be, az elmúlt hetekben meglehetősen unalmas már az "Egyesült Államok első színes bőrű elnöke" szófordulat mantrázása. Kezdjük azzal, hogy Barack Obama mulatt, nem pedig fekete, azonkívül nem egy társadalmi csoport, hanem az Egyesült Államok első embere. Ennek megfelelően nyilvánvalóan hozzá sem hallatszik fel a gettók hangja, a Fehér Ház buddhista vagy indián elnökkel egyaránt messze van a való világtól. Tegnap éjjel például úgynevezett beiktatási bálokon korzózott a feleségével, ahonnan nemhogy a New Orleans-i nyomor, de még az utca embere sem látszik. De ezzel sincs baj, végtére ő is éppen olyan elitista, mint az elődei, sikeres és gazdag ember, nem most zuhant be a törvényhozásba.

Az amerikaiak első csalódása akkor következik be, amikor az új elnöknek állást kell majd foglalnia valamilyen kényes faji vagy társadalmi kérdésben, és a válasz nem elégíti ki amerikai állampolgárok millióit, mert a fehér-fekete törésvonal kezdettől fogva beárnyékolta elnökségét. Amikor, mondjuk, egy O. J. Simpson-féle ügyben kell mondania valamit. Nem szeretheted egyszerre a Fekete Párducokat és a Ku-Klux-Klant.

A hiszteralizált, feltüzelt nagyvilág most csodát vár szegény Obamától. Ennek nyilvánvalóan lehetetlen megfelelni. Varázsütésre el kellene tüntetnie a világgazdasági válságot, rendezést várnak tőle Afganisztánban, az otthoni milliók pedig munkát, jövőképet. Peking máris felszólította Obamát, hogy rendezze a kétoldalú viszonyt, az oroszok is fészkelődnek, Chávez üzenget, Ahmedinedzsad fintorog. Gázában Izrael hitvallásra késztette az új elnököt, de józan ésszel senki sem gondolhatta, hogy a Fehér Ház új lakója megvonja a költségvetési támogatást a közel-keleti államtól, és második nevéhez, a Husseinhez méltóan tiszteletét teszi a mekkai zarándoklaton. Mégis vannak apró jelek, amelyek bizakodással tölthetik el a külső szemlélőt. A Bush-korszak nagyhatalmi arroganciájának vadhajtásait meghaladni úgyszólván emberi minimum. Obama helyzeti előnye elég lehet valamiféle enyhüléshez, legalábbis annak érzetéhez.

A baj csak az, hogy a világnak nincs ideje a kísérletezésre. Minket nem hívtak meg a beiktatási bálokba, kívülről, a fagyott ablaküvegen keresztül nézzük a benti színes forgatagot.