Talán azzal kell kezdeni, hogy noha a versengés kétségtelenül része az ember evolúciós örökségének, de jelentőségét messze eltúlozta az a tény, hogy a természettudomány értelmezési keretét az a Charles Darwin határozta meg, aki a legvadabb ultrakapitalizmus korának gyermeke volt, így nem tudta, talán nem is akarta magát kivonni az uralkodó kontextus meghatározó erejének hatása alól. Pedig ma már minden evolúcióbiológusnak evidencia, hogy a főemlősök populációiban az együttműködés igen komplex rendszerei léteznek, és ezek meghatározó ereje sokkal nagyobb, mint a versengésé. Sőt a verseny is inkább vetélkedés, ahol a cél nem a partner legyőzése, hanem sokkal inkább annak eldöntése, hogy ki a leginkább kompetens a közösség egészének irányításában. Vagyis a vetélkedés csak arra szolgál, hogy a közösség együttműködési kereteinek kialakítására leginkább alkalmas egyedet kiválassza. Tehát a verseny nemcsak hogy nem cél, hanem csupán egyszerű szociotechnikai eszköz az együttműködés, együttérzés, szolidaritás kohéziós kötelékeinek rendszeres újraszövésére. A globalitás korának liberokrata versenyképességi mítosza tehát hamis evolúciós alapokra épül, amikor egy szimpla szociotechnikából mindent maga alárendelő és meghatározó elvet próbál megkonstruálni.

De akkor hogyan értelmezzük, minek tekintsük azt a valamit, amit a versenyképesség fogalmával ír le az uralkodó gazdaságideológia? Az első zavarba ejtő mozzanat, hogy a különböző közgazdasági iskolák nagyon eltérő módon írják körül a versenyképesség kategóriáját. Ha azonban a lényegét próbáljuk mindennek kihámozni, akkor elég egyértelművé válik, hogy a versenyképesség a minél nagyobb arányú profit megszerzésére való képességet jelenti. Ha viszont így van, akkor számos igen kényes kérdés merül fel. Az első és legfontosabb, amely képtelenségével jól jelzi a kérdés ellentmondásait, hogy mi volna az abszolút versenyképesség legvégső határa?

A válasz egyértelmű. A tőke akkor lenne képes ezt a - mondhatni - fiziológiai határt jelentő szintjét elérni, ha 24 órás lenne a napi munkaidő, és nulla az ezért járó bér. És bármilyen kellemetlen is ma már ezzel szembesülni, a 19. század nyugati kapitalizmusa közel járt ehhez a fiziológiai határhoz, hiszen a napi 18 órás munkaidő és a legelemibb fizikai szükségletek kielégítésére éppen csak alkalmas bér általánosnak volt tekinthető. A példa azonban jól szemlélteti a tőkeviszony abszurditását, amelyért egy többnyire rejtve maradó összefüggés a felelős. Nevezetesen, a tőke nem foglalkozik azzal, hogy az általa a termelési folyamatban "elfogyasztott" javak újratermelése hogyan megy végbe, vagyis ő kizárólag a számára üzemgazdasági szinten adódó közvetlen költségekkel foglalkozik. Nem érdekli tehát, hogy az általa elfogyasztott környezeti javak (tiszta víz és tiszta levegő, termőföld, élővilág és így tovább) és szociokulturális javak (például a jól képzett munkaerő, a közbiztonság vagy a kiszámítható morális és jogi rend) hogyan keletkeznek. Merthogy minden ellenkező híreszteléssel szemben ezek a javak nemcsak "úgy maguktól tenyésznek", hanem újratermelésük egy igen komplex létmegmunkálási folyamat eredménye, amelynek sikeres véghezvitele nélkül nem keletkezne profit, és pusztító anarchiába süllyedne minden emberi közösség. A közgazdaságtan hatalmi ideológiája ki is talált egy olyan hamis fogalmat, amely félrevezető módon elhárítja a tőke felől e javak újratermelésében való bármilyen közreműködés lehetőségét és szükségességét. Ez a hamis metafogalom az externália, vagyis a külső költségek világa, amely szemben a profittermelés szempontjából releváns üzemgazdasági szinten értelmezhető költségekkel, nem értelmezhető a tőkeviszonyban.

Ez az eredeti kapitalizmusmodell azonban igen rövid időn belül összeomlott volna, hiszen a környezeti és társadalmi javak készletei egy idő után végleg kimerülnek, ha reprodukciójuk fedezete nem jelenik meg a költségek között. Nem árt rögzítenünk, hogy a modern állam létrejötte nem valami szerencsétlen véletlen műve volt, hanem alapvető feltétele annak, hogy a tőkeviszony gyors összeomlása elkerülhető legyen. Azért kell ezt mostanában újra hangsúlyoznunk, mert a mai liberális ideológia az államot, főként az államnak fizetendő adókat és járulékokat a szükséges, sőt egyre inkább a szükségtelen rossz kategóriájába sorolja. Pedig Czakó Gábor költői fogalmával élve "utolsó véd-művünk" a nemzetállam maga.

Jó volna, ha a mostani válságörvénylések közepette nem feledkeznénk meg e fontos tanulságról.