- Húsz év távlatából is kockázatosnak látja a bejelentést?

- Igen, különösen amióta megismertem a párton belüli reakciókat és a nemzetközi következményeket. Ne felejtsük el azt sem, hogy a bejelentéskor százezernél több szovjet megszálló katona volt Magyarországon. Számítani lehetett a kádárista rendpártiak, a posztsztálinisták bosszúhadjáratára is.

- Mi volt a legrosszabb és a legjobb forgatókönyv?

- A legrosszabb, hogy politikailag megsemmisítenek, kidobnak a pártból, ami morálisan jól jött volna, a politikai jövő szempontjából azonban nem. Grósz Károly később nagyon bánta, hogy nem ezt választotta, csakhogy félt a pártszakadástól. A február 10-11-i központi bizottsági ülésen, amelyet ellenem hívtak össze, végül a legjobb forgatókönyv jött be, s az ülés az általam kívánt "ítéletekkel" ért véget.

- Valóban az ön egyéni akciója volt, vagy az '56 értékelését akkor végző történelmi albizottság már megállapította a népfelkelés tényét, csak ezt valakinek nyilvánosságra kellett hozni?

- Egyéni akció volt, s már korábban terveztem a bejelentést. Grósz '88 november 29-i sportcsarnokbeli beszéde, amelyben egy polgárháború rémképét vetítette előre, megerősítette elhatározásomat. Aki fehérterrort, utcán folyó vért vizionál, az előbb-utóbb a tettek mezejére lép. Az albizottság pedig az MSZMP központi bizottságának nyújtotta volna be jelentését, s nem volt kétséges, hogy akkor milyen sors várt volna rá... Ezt meg kellett akadályozni. A KB-ülést 1989. január 19-re tűztük ki, arra számítva, hogy Grósz külföldön lesz, de itthon maradt. Ezért kértem, hogy tegyük át 27-re, mert biztos volt, hogy nem tud a csábításnak ellenállni, s elutazik a davosi világgazdasági csúcsra. A bejelentést egyedül ő akadályozhatta volna meg.

- Hogyan élte meg az ellenzéki fogadtatást?

- Az ellenzék kevesellte és fanyalogva fogadta a bejelentést. Nem értették a jelentőségét: ha én megbénítom az MSZMP-t, óriási mozgásteret biztosítok nekik, s elháríthatom a polgárháború rémét is. Mindig rokonszenvvel néztem az október 23-i tüntetéseket, ahol Kis János és mások '56-ról szónokoltak. De egyetlen párttagot sem láttam, aki ettől megrendült volna, vagy pártszervezetet feloszlattak volna.

- Ebben a szellemben láthattuk 2006 szeptemberében a Kossuth téri kormányellenes tüntetésen is?

- Fel kell lépni azok ellen, akik becstelen és tisztességtelen módon kezelik azt a társadalmat, amelynek a szavazataival hatalomra kerültek.

- Mégis következmények nélkül hatalomban maradhatnak. Mi hiányzik a "földinduláshoz"?

- Ennek előzménye, hogy a '89-es átalakulást a társadalom kívülállóként élte meg.

- Az elmaradt igazságtétel segített volna?

- Igen. Persze, nem akasztásról van szó. Meg kellett volna nevezni legalább azokat, akiknek a kezéhez vér tapad. Sajnos a liberálisok boszorkányüldözést kiáltó tiltakozása közepette ez is elmaradt. Így "a lelkek felszabadítása" sem történhetett meg.

- A kommunista elit, amelynek ön is tagja volt, így mára visszaszerezte a gazdasági és politikai hatalmat. Lehet ennek fényében rendszerváltásról vagy változásról beszélni?

- Volt rendszerváltás. Ha nem mondjuk ki, nincs többpártrendszer, demokratikus intézményrendszer. Ami engem illet, soha, még véletlenül sem kerültem a közelébe annak az elitnek, amely rátette a kezét a nemzeti vagyonra. És nem is teremtettem rá lehetőséget. Az elszámoltatás elmaradt, sokaknak nem kellett szembenézniük cselekedeteikkel. A magyar politikai elit felelőssége, hogy az ország teljesen lecsúszott. Már uniós tagságunk előkészítésekor világossá vált, hogy ez az elit selejt és tehetségtelen.

- Mire számít 2010-ben, miközben a hatalom nyilvánvalóan a társadalom apátiájára játszik?

- El fogják veszíteni ezt a játszmát, ezért hatalomváltásra számítok. A társadalomban oly mély a kétségbeesés, a tehetetlenség, hogy attól lehet tartani, ezt már csak indulati alapon tudják kezelni.