Nem kell szándékos pánikkeltőnek lennni ahhoz, hogy azt állítsuk, drámai helyzet alakult ki a magyar mezőgazdaságban. Most nem az időről időre ismétlődő, már-már hagyományossá váló túltermelési gondok egyikével nézünk szembe. Nem valamiféle szokásos parasztjajveszékelésről van szó. Nem ketyegő agrárbombákról vagy forró őszről, izzó nyárról: valódi tragédiáról, ami a szakmai tudásuk legjavát nyújtó, éjt nappallá téve dolgozó gazdákat is veszélybe sodorja, és a nagyüzemek egy része alól is kihúzza a talajt. Megrendítő csapást mért az aszály a magyar termelőkre.
Szerkesztőségünkben szinte égnek a telefonvonalak, zúdul ránk a panaszáradat. A minap egy idős olvasónk könnyeivel küszködve és szégyenkezve kért az aratáshoz lapunktól anyagi segítséget. Mert az embernek már nincs kihez fordulnia. Fogcsikorgatva, némán kell tűrnie, ahogy az évek szorgos munkájának eredménye a semmibe vész. Sajnos, segíteni mi sem tudunk. Csak azt tehetjük meg, hogy felhívjuk az ország közvéleményének figyelmét: rettenetesen nehézzé vált az idén a gazdák élete. A sertés még mindig eladhatatlan, a tej nem kell senkinek, kisül a zöldség, a gyümölcs, a kalászos, és még a sokat magasztalt, a kistermelők menedékeként emlegetett hízómarha ára is jókorát zuhant. Sehol az éltető eső. Ami néha csepereg, a port sem veri el. A ritka záporok pedig nem jutnak le a talajba, a víz csak végigfut a betonkeménységűvé vált földeken. Ezekben a hetekben a kukorica kapta meg a kegyelemdöfést. Drágul majd a takarmány és a feldolgozott húsáru is.
A kormány meg fut az események után. Pedig már májusban elkészültek a döbbenetes aszálykárra figyelmeztető szakminisztériumi előrejelzések. Az egyik legnagyobb hazai agrár-érdekképviselet június 11-én nyújtott be kérvényt a százmilliárdosra becsült kiesés enyhítésére. A helyzet megítélésével a földművelésügyi miniszter is egyetértett. Mégis majd' egy hónapot kellett várni, mire a kormány végre bejelentette, mit is szándékozik tenni a rendkívüli helyzet megoldása érdekében. A múlt héten napvilágot látott döntés már megszületése pillanatában teljes csalódottságot okozott, azzal a kormánytagokon kívül senki sem elégedett. Főleg akkor, ha az agrártárca vezetőjének korábbi ígéretét tesszük a mérlegre. Németh Imre pár héttel ezelőtt nyugalmat kért, mondván, az állami beavatkozás segítségével mindenki a pénzénél lesz. Ezzel szemben a kabinet lépése hektáronként átlagosan a tízezer forintos támogatást sem éri el. Miközben például a búzánál, kedvező termésátlag esetén is legalább kétszer ekkora a ráfizetés.
Nem csoda hát, ha az ágazat várja a további intézkedéseket. Várják a kistermelők is, hiszen nekik nem több, mint néhány csepp víz a sivatagban az augusztusban felvehető pár ezer forintos gyorssegély. A hoszszú távú kedvezményes hiteleket sem nekik szánták, azok inkább a düledező nagygazdaságok kidúcolására alkalmasak. Ráadásul a kölcsönkapott pénzt egyszer vissza is kell fizetni, amire a földművelésügyi tárca számításai szerint a jövő év második felétől az uniós, közvetlen területalapú támogatás lehet a fedezet. Igen ám, de az már így is jóval kevesebb annál, mint amennyit nyugati versenytársaink kapnak. Ha még hitelekkel is megterheljük ezt a kevés pénzt, tovább növekszik a hátrányunk.
Ami amúgy is aggasztó, ha az elmaradt fejlesztéseket, a gyenge hatékonyságot, a műszaki-technológiai állapotunkat tekintjük. Még most is a túléléssel küszködünk, miközben már régóta a felkészüléssel, a felzárkózással, a gazdaságok feltőkésítésével kellene törődnünk. Ez utóbbit kellett volna az elmúlt tizenhárom esztendőben is tennünk. Ehelyett piaci zavarok, lobbiharcok, kibékíthetetlen érdekküzdelmek áldozatává vált a mindenkori agrárpolitika. Ránk szakadt egy bő évtized minden tehetetlensége, mulasztása. A természeti csapás csak felerősítette az amúgy is meglévő bajainkat. Ezrek sorsa dőlhet el a következő hónapokban. Úgy tűnik, már uniós csatlakozás sem kell ahhoz, hogy a kistermelők sorsát előrejelző borús jóslatok valóra váljanak.

Nánási Tamás, Szabad Föld, 2003.július 18