A "létező szocializmus" után, most elnyertük a "létező demokráciát", az emberiség az egyik illúzióból kiábrándulva, és annak életképtelenségét felismerve, elfogadja - alighanem kényszerűségből, mert nem lát jobb megoldást - a másik illúziót. Az egyik "létező" helyett a másik "létezőt", vagyis az egyik tökéletlenség helyett egy másik tökéletlenséget. A "létező" jelző itt nem egyszerű megállapítás arról, hogy valami van, létezik, hanem annak a tudomásul vétele, hogy ez van, és nem több, távolról sem az igazi, de mert ez van, ezt kell elfogadni mint létezőt. Az előbbi a szabadságot vette el az embertől, az egyén felemelkedésének a lehetőségét korlátozta, képességeinek a kibontását és érvényesülését. Az utóbbi a szabadságot nyújtja, ami azt jelenti, hogy az egyén - ha elég ügyes és gátlástalan - mások verejtékén hízva boldogulhat elvben a végtelenségig, ugyanakkor szabad éhen halni, megfagyni télidőben, szabad a közösségnek tudomásul venni, hogy kifosztják.

Vannak azért e végletekkel szemben törekvések a demokráciákban, ahol a vagyonosodás útját szigorúbban ellenőrzik, a lecsúszás, az ellehetetlenülés útján pedig szociális fékekkel korlátozzák a sebességet. Magyarországon a rendszerváltás folyamán és különösen a balliberális kormányzás idején nyilvánvalóvá lett, hogy itt még "létező demokráciáról" sem lehet beszélni, itt nincs demokrácia, még tökéletlen formájában sem. Itt megint egy hatalmi bűnszövetkezet egyre nyíltabb terrorja van. Arra bőven van példa a világon, a nyugati demokráciákban, hogy egy gátlástalan önérdekű csoportosulás hatalomra kerül a választók megtévesztésével, csalásokkal, manipulációval. Ez már önmagában is a demokrácia spontán kritikája. Ám az a rendszer, amelyben a kormányzati hatalom minden ellenőrzés nélkül, szabadon működhet a nemzet ellenében, a nép kifosztásával két választás között, éveken át, és nem lehet leváltani, nem lehet elkergetni, nem lehet felelősségre vonni, ez maga a demokrácia halála, a rendszer teljes csődje.
Márpedig ez a magyar valóság. Ezt a rendszert vezették be nagy bölcsen annak idején a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon rendszerváltás címén, a kormányzás stabilitásának fontosságára hivatkozva.

Az egyéni és pártérdekek, a kormányzati szempontok - a nyugati tőkéskörök érdekeitől támogatva és irányítva - már ekkor maguk alá gyűrtek mindenféle nemzeti érdeket és szempontot a rendszer kialakításában. Ehhez kellettek azután olyan hivatalba lépő emberek, akik kellőképpen megtört gerincük, egyúttal nagy-nagy hatalmi vágyuk vagy pénz- és pozícióéhségük volt ahhoz, hogy ezt a merényletet a nép, a nemzet ellenében elkövessék, de legalábbis kiszolgálják e merénylet eltervezőit és legfőbb kivitelezőit. A következmény: ez a csődtömeg itt a szemünk előtt, amellyel nem tudunk mit kezdeni. Rendszercsőd, államcsőd, országcsőd és a belátható jövő reménytelensége. Meggyötört, megalázott, egzisztenciális félelemben tartott tömeg, kifosztott, elzálogosított ország, roncsolt tudatú és lelkületű nemzet és a tetején egy viháncoló, hol röhécselő, vigyorgó, hol vicsorgó Gyurcsány-kormány.

Mit lehet itt tenni? Fészkelődik ez a kérdés a magyar társadalomban már rég, de a választ nem tudja kiizzadni magából. Válasz a politikusok felől sem érkezik. A Fidesz előállt a javaslattal, hogy az Országgyűlés oszlassa fel magát. Talán még nem lenne késő. Természetesen a javaslat csak javaslat maradt, mert a parlamenti többség nem óhajt visszavonulni, nem bolond lemondani a hatalmáról és a jövedelméről. A balliberális pártokban nincs ennyi becsület, az ellenzékben pedig nincs megfelelő létszám ahhoz, hogy jogszerűen vigye a nemzeti és társadalmi érdekektől alátámasztott akaratát.

Ha pedig jogszerűen és békésen nem megy, akkor a lehetetlenség birodalmában, ebben a történelemtől meggyötört magyar hazában megint végletesek a kérdések: polgárháború vagy birkatürelem mindhalálig? Egy igazi változtatáshoz alig vannak eszközök, a türelem pedig fogytán, már csak a félelem és a lelkek bénultsága tartja. És a történelmi tapasztalatok szülte gyanakvás: ha néhány százan vagy ezren áldozatul esnének is egy ilyen sorsfordító megmozdulásnak, megint kik szürcsölnék le a tej fölét?