- Ön igen tapasztalt tényfeltáró újságíróként készített dokumentumfilmet a Kulcsár-ügy összefonódásairól, amellyel - mondhatni - fejjel ment a falnak, a könyveiben pedig meglehetősen riasztó képet fest a hazai média állapotáról. Mi a romlottság oka?

- Elsősorban citoyennek tartom magam, polgárnak, akinek igenis vannak értékei, amelyekben hisz. Egy demokráciában a tanulságokat törvényekben kell vállalni, ebben az országban azonban rengeteg a duma. Mindenki ideológiákban, érzelmi-indulati oldalon próbál levonni következtetéseket. A könyveimben a hatalmi ágak - mint a média - teljes morális felbomlásáról értekezem. A Kádár-rendszer egy erkölcstelen társadalom volt, de egy-egy szakmának megvolt a saját belső rendszere, morális és etikai bázisa. A rendszerváltással elvesztek ezek a szabályrendszerek, és nem sikerült felépíteni semmi újat, a szabad piacot pedig azóta is összekeverik a szabadossággal. A média elveszítette ellenőrző funkcióját, elveszett a szakmában a szolidaritás és az összefogás. A szocializmusban nem lehetett volna eltussolni egy újságíró megrugdosását vagy azt, hogy egy miniszter szándékosan lefejel egy kamerát, mivel ezt az egész magyar sajtó testületileg kérte volna ki magának. Mivel máig tisztázatlan, hogy nekünk, a média munkásainak mi a dolgunk, a politikai komoly manipulációs eszközként használhatja a médiát. Amikor kiderült, hogy az előző évek adócsökkentési programjának előkészítésében, illetve kivitelezésében részt vállaló szocialista-liberális kormányok mit műveltek az ország pénzügyeivel, ráadásul hamis adatokkal kozmetikázták a kialakult helyzetet, jött az őszödi beszéd, az ellenzék vuduzása, a figyelemelterelés. Azért teheti meg ezt a politika, mert a sajtó nem tölti be ellenőrző szerepét: nem szembesít, nem rakja össze a mozaikokat, és nem követeli ki az adatszolgáltatást sem.

- Könyvében oda jut: a média mára az első hatalmi ág szerepét tölti be.

- Meggyőződésem, hogy így van. Félelmetesen hatékony eszköz, az egyik legdinamikusabban működő üzletág, amelybe a legkönnyebb állami pénzt átcsúsztatni. Míg egy egyszerű cég a kínok kínját állja ki, hogy magasabb összegű állami támogatáshoz jusson, egy televízió kitalál egy idétlen forgatókönyvet, amelyben fényez valami állami tevékenységet, majd a következő pillanatban átcsúszik neki a pénz, pályázat nélkül. Ez banditizmus. Kőkemény médiatörvényre lenne szükség, amely kiszűri az összefonódásokat és világosan meghatározza, mi is az a közszolgálati funkció.

- És a kereskedelmi.

- Valójában nincs bajom a kereskedelmi tévékkel. Még azt sem mondom, hogy kulturális értékeket sugározzanak, hiszen feladatuk nem más, mint a legolcsóbb, legalpáribb tömegtermelés. Szórakoztatást várunk tőlük, tehát azért nézzük, hogy a tizennégy órás napi munka után kikapcsolják az agyunkat. A baj akkor kezdődik, ha nem válnak szét a szerepek. Hogyan is történhet meg, hogy a Miniszterelnöki Hivatal közhasznú reklám leplében nyílt politikai promóciót ad egy kereskedelmi tévében? Ez bújtatott reklámozás, az agymosás egy speciális formája. Azért történik, mert a politika észrevette, hogy nyílt politikai propagandával már nemigen mozdíthatók át a szavazói táborok. Van azonban másfél-kétmillió ember az országban, akiket hidegen hagy a politika, nem kíváncsiak a politikai tartalmú műsorokra és lapokra. Ebből a rétegből nyeri a hatalom a rejtőzködő szavazókat, manipulálja, majd az utolsó pillanatban aktivizálja őket. Ezért használják a bulvárt - és különösen a kereskedelmi médiumokat - bújtatott politikai propagandára, ezen médiumok versenyfölénye pedig meggátolja, hogy bármiféle érték, amely egy fiatal demokráciának életfontosságú lenne, átugorja a kommunikációs ingerküszöböt.

- Hogyan értelmezhetjük ebben az országban a közszolgálatiság fogalmát a modern nyugati felfogáshoz viszonyítva?

- A közszolgálatiság a hatalom nélküli civil társadalmat, vagyis azokat képviseli, akiken az ostor csattan. Nem politikai semlegességben mérjük a közszolgálatiságot, hanem abban, hogy a gyengéket mennyire tudja képviselni az erősekkel szemben. A politikushoz, közéleti szereplőhöz képes az egyszerű ember semmit nem tehet a saját védelmében, ha nehéz ügybe keveredik: ki van szolgáltatva még akkor is, ha igaza van. Ha a hatalomnak és a pénznek nincs ellensúlya, közszolgálatiság sincs, és a társadalmi többség elveszíti a nyilvánosság védelmét.

- A volt szocialista államok többségében - hozzánk hasonlóan - gyerekcipőben jár még a demokrácia. Mégis, egyikben-másikban járva mintha azt éreznénk: dimenziókapun léptünk át.

- Nem hiszem, hogy jobb lenne a helyzet a régió más országaiban. Sem gazdasági, sem társadalmi, sem morális értelemben. A nyílt piac itt előbb hódított, minthogy megteremtődtek vagy újraéledtek volna a hagyományos polgári értékek, és lábra kaphatott volna az egészséges nemzeti önérzet. Svédországban például mindez elképzelhetetlen. Hogy egy régióban melyik ország a sereghajtó, és melyikük az éllovas, relatív és hullámzó folyamat. Úgy gondolom, hogy az egész régió az Európai Unió válságövezete lesz, súlyos nemzetiségi és szociális feszültségekkel, belpolitikai bizonytalanságokkal, hanyatló gazdasággal. Arról van szó, hogy a globális piacot, amelyben mindenki bízott, rosszul mértük fel. A multinacionális cég nem települ ide, hanem átviszi a termelést más kontinensre, ahol az itteni tizedéért képes dolgoztatni. Lehetetlen versenyeznünk azokkal a munkaerőpiacokkal, ahol létezik még - sokszor legálisan - a már a 19. században is ciki gyerekmunka, ahol egy tál ételért lazán behajtják az embereket a szalagok mögé. Kulturális kérdés, hogy Európa hogyan viszonyul mindehhez. De a magyar munkaerővel ezt éppúgy nem lehet megtenni, mint az osztrákkal vagy a némettel sem. A mostani világgazdasági válság igazi konfliktusa, hogy a termelés a bérrel együtt eltűnik, vagyis távozik, ellenben a hatalmas egészségügyi járulékot, a nyugdíjat az anyaállam fizeti tovább - ahogy erre a francia miniszterelnök is utalt. Mivel a nyugat-európai államokkal ellentétben Magyarország nem rendelkezik nemzetgazdasági tartalékokkal, ránk nézve ez hatványozottan érvényes.

- Hogyan állunk az erkölcsi tartalékkal?

- Ebből következik, hogy rosszul. Ha ebben az országban valaki azt mondja, mint Németországban, hogy védjük meg a hazai munkaerőt, mint tradicionális társadalmi értéket, megkapja a populista - ha épp nem fasiszta - billogot. Az unió választhat: vagy felad minden jóléti vívmányt, amelyet a kapitalizmus őskorától ideáig kiharcolt, vagy visszacsúszik a barbár aki-kapja-marja vadkapitalizmusba. Kétszáz éve a nyugati államokban senkit nem zavart, hogy emberek halnak éhen az utcán, a gyerekeket dologházba vitték, kényszermunkára fogták a nyomorultakat, és belelövettek a tüntető munkásokba. Ez ma már megengedhetetlen. A világ a világháborúk után átlendült egy fejlődési fázison, és nem térhet ide vissza.

- E szerint a mostani válságot is a fejlődés részének tekinthetjük?

- Ma a tradicionális társadalmi formának és a globalizáció haszonelvűségének a harca zajlik a világban, a világgazdasági válság pedig a globalizáció első hatalmas kudarca. Nagy elmék tíz éve még azt bizonygatták, hogy nem fordulhat elő olyan pénzügyi krízis, mint a mostani. Nobel-díjat is kaptak érte. Leírták a globális kapitalizmus matematikai képletét, amely arról szólt, hogy nem lehet pénzpiaci válság. Ebből kiindulva azt látjuk, hogy rettenetesen sok illúzió megy a kukába, komoly válaszút elé állítva a fejletlenebb térségeket. A történelmi utat - fájdalom - nem lehet megkerülni, végig kell járni. Sem a demokrácia, sem a jólét, sem a morál nem teremtődik meg e nélkül, és ahogyan a kommunizmust sem lehetett bevezetni rendeletekkel, úgy ezeket sem lehet.

- Azért talán érthető a többségi pesszimizmus, hogy - húsz év odisszeája után - késő, illetve reménytelen rálelni a helyes útra.

- Nincs olyan, hogy későn vagy korán. A történelem előre halad, rendje szerint minden pontosan időben történik. Talán meglepő, de én szurkolok a világgazdasági válságnak. Nézzük csak, mi történik: közösségek önszerveződnek, szakszervezetek térnek lassan magukhoz, és az egyszerű embereket, a tenni képeseket már egyaránt a jövő foglalkoztatja. De vehetjük az Echo Tv és a Magyar Hírlap tulajdonosát, Széles Gábort, aki megtehetné, hogy jachton hajózgat az Adrián, mégsem ezt teszi. Hisz valamiben, és a rendelkezésére álló eszközökkel képviseli azt. Az elmúlt húsz év pedig a történelemnek annyi, mint a mi életükben egy nap: a semmi maga.

- Csak hogy az emberi léptéknél maradjunk: egy politikai közélettel foglalkozó tényfeltáró újságíró a magyar valóságban hogyan éli meg ezt az időszakot?

- Miután harminc évet éltem diktatúrában, talán érthető, hogy liberálisként csöppentem a rendszerváltás korszakába, és - bár a szó jelentése torzult -, ma is annak tartom magam. Nincsen szabadság haza nélkül, haza pedig szabadság nélkül. Ez a két fogalom nálam szétválaszthatatlan. Életem első felét egy ma liberálisnak mondott közegben töltöttem, de azt mondom, az ember ötven felé közeledve már legyen konzervatív. Sajnos, ma a liberálisok kizárólag olyan fogalmakban hisznek, amelyek az embereket szétválasztják. Nevetnem kell, amikor a liberális baloldalról párbeszédről, összefogásról és egységről beszélnek, mert valójában embert az embertől elválasztó toposzokban gondolkodnak. Az individualizmus, a vallástagadás, a szabad szerelem és a szabad piac nem teremt közösséget. Jó dolga lehet egy multinacionális cég vezetőjének vagy alkalmazottjának lenni, hiszen egy ilyen vállalat multifunkcionális. Helyettesíti a hazádat, a családodat és a vallásodat is. Úgy gondolom, a mostani válság - amelynek csak legkisebb része a pénzügyi - nem ér véget két év múlva. Óriási morális és világnézeti krízissel szembesülünk, amely futótűzként terjed, kiéget mindent, ami fölösleges, és örülhetünk, ha megússzuk háborúk nélkül. A kis országok, mint valami apró lélekvesztők, ilyen hatalmas hullámokban csakis a túlélésért evezhetnek. Mit is akar a bölcsek tanácsa dióbélben, egérvitorlával, ha azt látja, hogy a viharban a tankhajók is zátonyra futnak?

- Mit tehettünk volna azért, hogy most ne a túlélésért kaparjunk?

- Ha Magyarországon bármelyik miniszterelnök arról próbálta volna meggyőzni a világot, hogy nem szabad ilyen csúnya globalistának lenni, és mindent félrerúgni, ami érték, akkor a nagyok lepöccintették volna a hajtókájukról, mint egy fáradt őszi legyet. Az emberek sajnos félre szokták érteni a korszakot, amelyben élnek. Mi azt gondoltuk, hogy boldogabbak leszünk. Nem jött be. Ezt most már be kellene ismerni. Agresszíven támadni a régi világot, anarchista, kommunista fejjel gondolkodni értelmetlen. Az idők változnak, és mindig jön egy új rend. Amikor a T-modell kigördült Amerikában a gyárkapun, Európában a jövőkutatók épp arról értekeztek, hogy ha a lovas kocsik száma ilyen mértékben növekszik, milyen vastag lókaka fogja borítani Párizs utcáit. A múlt és a jövő történései párhuzamosak, egymásból következnek és teljesen logikusak. Ahogyan régen, most is megváltozik majd az emberek, a nációk, kontinensek egymáshoz való viszonya, felbomlik a globális hatalmi egyensúly, és új vallások is születhetnek.

- Mit tehet egy súlytalan ország ebben a globális helyzetben?

- Csakis nemzeti programja lehet. Aki azt mondja, hogy a világméretű válságból liberális programok húzzák ki az országot, az megőrült. Mást nem tehetünk, minthogy megőrzünk és alaposan eldugunk minden egyes csavart és forgácsot, minden értéket és nemzeti alkotóelemet, amely a miénk - ha most még nem is sejtjük, mire lesz jó.

- Boldog?

- Igen, mert nem engedhetem meg, hogy rosszul érezzem magam a bőrömben, a saját országomban. Igaz, megszenvedem, hogy látom, milyen súlyos csapások és támadások érik a magyar demokráciát 2006 előtt és után. Ezt nem tudom megbocsátani. És ha valaki pechjére élete egyik felét diktatúrában, a másikat demokráciában éli le, vagyis történelmi fordulóponton él, tudhatja, hogy az életét erre tette rá. Még mindig érzem a diktatúra áporodott levegőjét. Ezért is van az, hogy a magyar demokráciát én személyes ügyemnek tekintem.