A mai kor szómágiába burkolja a tiltást. Manapság - idézem az idevágó szabad demokrata - okoskodást - állítólag ki lehet mondani az igazságot, de nem mindegy, hogyan fogalmazzuk meg. Vagyis, ha a cigányok meglincselnek egy tanárembert, megerőszakolnak és bestiálisan meggyilkolnak egy gyereklányt, késsel szíven szúrnak egy békés sportembert, akkor azonnal korlátozni kell önmagunkat. Mert megsértjük az érzékeny kisebbséget. Mert az ő érzékenységét kell lesnünk éjjel-nappal - amíg le nem mészárolnak mindannyiunkat.

A Magyar Hírlap tiszteli a törvényt, de nem szereti az önkényes tilalomfákat. Különösen nem, ha a tilalomfa Gusztos Péter alakjában intézményesül. Gusztos Péterrel az a gond, hogy a gyilkosok pártjára áll valamiféle rosszul értelmezett tolerancia miatt, miközben tökéletesen érzéketlen a megtámadottak iránt. Ő és a barátai önmérsékletre intenek bennünket, de nem fogják le a késsel lesújtó kezet. Gusztos és köre, az elméleti emberbarátok, az álértelmiségiek, az alternatív életeszménybe kapaszkodók, görcsölők, beteges képzeletűek borították rá a magyar társadalomra a bajt. Miattuk van ma lincshangulat Magyarországon. Ők piszkálják fel a cigány-magyar ellentét parazsát, ők hirdetik idestova két évtizede a rend és az állam elhalását, ők tapsikoltak, amikor valamilyen újabb kisebbségi csoportot leltek mikroszkóppal.

Ebből elég! Ne bokacsattogtató politikusok mondják meg a magyar embereknek, mi a helyes szóhasználat. Tudhatnák jól, hiszen annak idején éppen ők hirdették a párizsi barikádokon: tilos tiltani. Hát ne tiltsák meg, hogy a néger, zsidó, cigány vagy éppen a kankalin, falfúró, zongora szavakat ebben az országban szabadon lehessen használni! Még csak ne is hozzák szóba a tiltást!

Szabad polgárok vagyunk. Azt teszünk, amit akarunk. Mi nem ölünk, nem erőszakolunk, nem lopunk. Gusztos, Draskovics és Gyurcsány először a saját pártfogoltjainak magyarázza meg, miért nagyszerű találmány a tízparancsolat, aztán majd bíbelődhetnek a mi szóhasználatunkkal. Előbb persze jó lenne testközelből megismerkedniük egyoldalú szeretetük alanyaival, mert tapasztalat híján finoman szólva sem elegáns észt osztani.

Az idő mindenesetre nem nekik dolgozik. Az emberek nem valamely ideológia, hanem saját napi tapasztalataik miatt fognak megálljt parancsolni az álliberális ámokfutásnak. Minden propagandánál beszédesebb a mai helyzetkép: Budapesten és vidéken, utcán és munkahelyen két napja mindenütt azt susogja a szél, hogy ebből elég! Ha az állam és a rendőrség nem véd meg bennünket, találunk más választ. Az összetartozást nemcsak a közös nyelv, hit, kulturális örökség, hanem a társadalmi fenyegetettség is elmélyítheti. Mert lassan ott tartunk, hogy magyar az, aki rosszul érzi magát ebben az országban. Ennek véget kell vetni.

Politikailag nem korrektnek lenni ma erkölcsi felelősség dolga ebben az országban. Sorskérdés, hogy elbújunk a fűben, vagy kihúzzuk magunkat. Én utóbbit ajánlom, már csak azért is, mert a szomszédaimat, rokonaimat, barátaimat, vagyis a hazámat és a népemet elnézve nincs vesztenivalónk.