Nappal a fehér gallérosok pusztítanak kényük-kedvük szerint, éjjel a prosztóbbja öli halomra a lakosságot. Borneó elhagyatott őserdeiben nem uralkodnak olyan hihetetlen viszonyok, mint szegény hazánkban. Egyre inkább Uganda, Szomália lehet összehasonlítási alap a magyarországi viszonyok megértéséhez, ám ezeket a relációkat is csak fenntartással szabad említeni. Ezekben az országokban ugyanis egyszerűen kardélre hányják azokat, akik a másik törzs vagy csoport javait elorozzák, ellopják, elveszik.

Ma Magyarországon naponta elsikkasztják egy kisebb komplett kórház vagy egy iskola árát. Az országnak van ugyan kormánya, az szokott ülésezni is, de ennél többet már nemigen csinál. Döntései - ha vannak - már alig jutnak el a végrehajtókhoz. Néha nyilatkoznak a miniszterek, de látszik rajtuk, meg tudjuk is a tényeket: már csak saját pecsenyéiket sütögetik, azt is amolyan tessék-lássék módon. Jóllaktak...

Az önkormányzatokban bizonyos csoportok összeszokott bandákba verődve, a vetésforgó elve alapján fosztogatják a vagyont, adják el a házakat, telkeket, indítanak alibiberuházásokat. Mindegy, csak folyjék a pénz, akkor lehet belőle meríteni. A bűnüldözés jószerével megszűnt - a politika kézi vezérlés alatt tarja a kiszolgáltatott, alulbecsült kényszerrendőrt, nyomozót. A kapitányokat ide-oda rángatják, utasítgatják, szerencsétleneknek legkisebb gondjuk is nagyobb a valódi bűnüldözésnél. Persze szeretnék a családjukat eltartani.

Hiányoznak a fiatal Görgeyk. Akik megvívnák győztes csatáikat a bűnnel szemben. A szegénység mint baljós visszhang hömpölyög országszerte, a túlélésre szerveződött közösségek alakulnak. Reneszánszát éli a barter, a te nekem, én neked alapon boldogulás. A pénz lassan kikopik az életünkből, egyszerűen elfogy. Megszerezzük inkább magát a tárgyat, ami kell. A morál elporladt, elvárások nincsenek. Mindent szabad gyalázni, ami erkölcsös, felemelő és emberhez méltó. Semmit nem szabad bántani, ami penetráns, deviáns. A köz vagyona, őseink hagyatéka gazemberek prédája. Nincsenek nyilvántartások, valódi vagyonértékek, "benyúlással" viszik továbbra is ingyen a megmarad földet, egyéb vagyont. Feljelenteni sehol senkit nem lehet. Formálisan persze igen, de ügy csak abból lesz, aminek a botrányát már nem lehet elkerülni - száz disznóságból jó, ha egy esetben. Az üzleti élet szereplői máshol sem "első bálozó lányok", de a velük szembeni védekezés és ellenőrzés sem Al Capone-i.

Diktatúra van ráadásul, és cenzúra! A Kádár-rendszer utolsó éveiben - megszálló orosz csapatok ide-oda - lényegesen szabadabb volt az ország. Ma minden merész gondolat kockázatos, számtalan szó kimondása engedélyköteles.

Ha leszáll az éj, eljött a hiénák ideje. Európa talán legnagyobb, legszerencsétlenebb hajléktalan populációja, kényszerbűnözők és válogatott aljas gyilkosok keresztezik egymást az éjszakai közlekedőkön. Majd minden éjjel megölnek valakit pár ezer forintjáért. Az esetek többségéről hírt sem ad a média, amely néhány klikk beltenyészete.

A Magyar Televízió székházügye többe került már, mint a Parlament épülete. Tehetségtelen haknizók járják végig a csatornákat, mutogatják fizimiskájukat, sugározzák förtelmes szellemiségüket. Ha épp nem képernyőn vannak, akkor sem tétlenkednek. Bemásznak például valamelyik miniszterhez a szőnyeg alatt, még egy utolsó benyalnak a bukó rezsimnek egy kis szponzorációért. Hiszen prostik, a lényeg, hogy azt a fél órát fizesse ki a kuncsaft. EU-ba ájult barátaik minden héten elmondják a végtelenül unalmas, mindig újra mutált szövegeiket bő folyamként ömlő EU-s támogatásokról és azok horribilis összegeiről. Átlagosan hathavonta cserélik a lemezt, akkor változnak a fejlesztések irányai, összegei, de a való életben kevés a látszat. Ők maguk sem tudják már, miről beszélnek, csak nyomják a sódert, hiszen tudják, senki nem figyel már rájuk. S miközben itthon is lötyög a gatya, stréber diákként erőnkön felül ajánlanak meg mindent: ezrével viszik a magyar katonákat külföldre, követhetetlen, hogy miért, mennyiért. Eddig nekünk ez az áldozat sose jött be a történelemben, jó lenne tanulni a múltból.

Csoda bizony, de mindezek ellenére még talpon van Magyarország. A pedagógusok, az orvosok, mérnökeink, a kiherélt agrárium meg a soványodó ipar éhbéresei, a társadalom tisztességben élő tagjai még tartják a nemzetet a vállukon. A kérdés az, hogy mikor roppannak össze. Mert ezt nem volna szabad megvárnunk. Előtte kellene félresöpörni a múltban felgyűlt szemetet, kidugni fejünket ebből a büdös mocsárból, és kiegyenesedni.

Hogy nekünk is olyan nemzetszerű kinézetünk legyen.