Természetesen olyan marhaságot, hogy a magyar kormányfő a nemzetközi válság okozója, senki sem állít. A miniszterelnök azt a vitát szeretné elviccelni, amely azt feszegeti, hogy Magyarországot milyen állapotban érte a válság képében megjelenő külső veszedelem, és hogyan oszlik meg a felelősség a politikai szereplők között az ország józan ésszel letagadhatatlan gyengeségéért. Márpedig azzal, hogy 2002 és 2008 között mi történt az országgal, elsősorban Gyurcsánynak, illetve az őt hatalomra juttató és hatalomban tartó politikai-gazdasági-értelmiségi érdekcsoportnak kellene elszámolnia.
Elég nagy a felfordulás a világban - kezdte a válságkezelés egyelőre csak szavakban létező tervének ismertetését a parlamentben a kisebbségi miniszterelnök. Ha komolyan vehető, szavahihető, tekintélyes személy állna az ország élén, akár még katartikus beszédet is hallhattunk volna ebben a helyzetben hétfő este a televízióban, tőle azonban csak a vért, könnyeket és szenvedést ígérő híres churchilli székfoglaló bicskanyitogató paródiájára tellett. Ócska komédia komor díszletek előtt. Pedig cseppet sem túloz, amikor arra utal, hogy az elmúlt évtizedek legsúlyosabb globális gazdasági krízise sújtja most Magyarországot is.
Csakhogy 2002-től egészen tavaly őszig ritka szerencsés csillagzat alatt irányíthatták az országot a szocialisták (2008 májusáig a szabad demokratákkal együtt), terveik végrehajtását nem akadályozták olyan külső nehézségek, amilyenekből az Orbán-kormánynak bőven kijutott: orosz összeomlás, ázsiai válság, délszláv háború, árvizek stb. Mintha a gondviselés biztatta volna őket: lássuk hát, magyar szocialisták és liberálisok, a progresszió, a köztársaság, Európa és a demokrácia zászlóvivői, mire is vagytok képesek! Kész a leltár. Pedig az eredményes kormányzáshoz szükséges minden hatalmi eszköz is a kezükben volt, Gyurcsány Ferenc például bármikor bármihez, majd annak az ellenkezőjéhez is meg tudja szerezni a szocialista frakció szavazatát, feltéve, ha nem sért közvetlen egzisztenciális érdekeket. Számos szerkezeti átalakításhoz persze ellenzéki támogatás is kell, de minden ellenkező híreszteléssel szemben az elmúlt hét évben a balliberális oldal nem tett le az asztalra semmilyen, a közjót szolgáló, átfogó reformtervet.
Ehelyett külső kényszer nélkül, saját hatáskörben eddig kétszer is a csőd széléig kormányozta az országot. Először 2006-ban, miután a hatalom megtartásáért kormányzás helyett végighazudta hivatali idejét a miniszterelnök. Majd 2008 őszén, amikorra olyan jól sikerült a költségvetési kiigazítás, hogy a pénzügyi válság első fuvallata padlóra küldi a forintot, ha az államcsőd kivédésére nem támaszkodunk a globális pénzvilág 25 milliárd dolláros hitelmankójára. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) jeges leheletét azóta a tarkóján érezheti a Gyurcsány-kormány, amely így nem lazíthat a gazdaságot fojtogató költségvetési szigoron. A válságkezelésbe beleszerelmesedett kormányfő október óta őrült vágtában próbál lépést tartani a folyamatokkal, újratervezteti a költségvetést, kéthavonta új programmal áll elő, de már azok meghirdetésekor jelzi, hogy készül egy vészforgatókönyve arra az esetre, ha a receszszió a vártnál is mélyebb lesz. És mindig az lesz. A tragikus nagyság nélküli magyar Sziszüphosz újra és újra nekigyürkőzik. Mostani csomagja sokaknak fájni fog, nagyon, de cserébe legalább nem is javít a helyzeten. Miközben a kormány egy kétszázmilliárdos lyukat tömköd a költségvetésben, csak tavaly 2600 (!) milliárd forinttal nőtt hazánk adóssága a jegybank hétfői közlése szerint.
A miniszterelnök bizarr jelenség: mindig elkúrja, minden programja megbukik, mégis marad. Politikája elbukik a választók előtt (népszavazás), a piac nem veszi komolyan, és már azok sem tapsolnak megszorítócsomagjainak, akik annak idején Bokros Lajost éltették. Van azonban egy probléma, amely minden ügyeskedése ellenére most akár el is sodorhatja; annyira súlyos, hogy a fél univerzumot felölelő parlamenti beszédében egy szót sem mert rá vesztegetni: a forint árfolyama. Ami egyszerre sújtja a nem kis részben a jegybank hibás kamatpolitikája miatt devizahitelt felvevő tömeget (jut eszembe: a bankprofitok tavaly is az egekben jártak), illetve a súlyosan eladósodott államot és az önkormányzatokat. Az a cinikus magyarázat, hogy a forint a térség valutáival együtt gyengül, senkit sem érdekel, hiszen más nem merül nyakig a devizaadósságba. Az árfolyamcél nélkül (!) sodródó jegybank beavatkozhat a forint védelmében, de ez csak tűzoltás, méghozzá igen költséges tűzoltás. Jogos a kérdés: mi végre vettük fel az óriási hitelt, ha még a forint árfolyamát sem sikerült stabilizálni? És mi végre a családosokat, a nyugdíjasokat érintő megszorítás, ha a kormány érdemben nem nyúl hozzá a bürokratikus kiadásokhoz, ha tabunak tekinti a multik hatalmas kedvezményeit?
Hiába próbálja elhárítani magától, a forintválság két oldalról szorongatja a kormányfőt: a lakosság és az államháztartás felől. De neki sem erre, sem az ipari termelés példátlan zuhanására nincs hatásos válasza. Szavai csak taszítottak még egy nagyot a lefelé szánkázó forinton, nem növelték az ország iránti bizalmat. Hol válság van, ott válság van: nincs az a hatalmas IMF-hitel, amivel meg lehet vásárolni a rég elveszett politikai hitelességet.