Igen-igen, nagyon kellene vigyázni ám ezzel, mert nagyon vékony a mezsgye, ami elválasztja a demagógiát a gondolattól. Nagyon kellene vigyázni minden más esetben vagy egy másik országban. De minekünk már nem kell vigyáznunk. Minekünk széles, erős, megbízható pallót ácsoltak a vékony mezsgye helyére ezek a megátalkodott gazemberek. Hat éve ácsolják. Készen van immár. S majd dolgunk lesz ez is: elbontani.

Igen-igen, az operabálról lesz most szó.

Olyan volt ez a mi operabálunk, mint Poe mester víziója A vörös halál álarcában... (Ó, milyen találó, mennyire élő ez is: A vörös halál álarca...) Igen-igen, amikor pestisjárvány idején a gazdagok bezárkóznak egy kastélyba, s bált rendeznek, hogy múlassák az időt. Mert azt hiszik, ők elbújhatnak a pestis elől. A halál elől. Nem bújhat el senki sem. Van, ahol tudják ezt. A bécsi operabálon az idén nem jelentek meg vezető osztrák politikusok. Lemondták a részvételt. Érezték, hogy most nem lehet. Pedig hát hol van az ő bajuk a miénktől, s hol az ő bűnük ezekéhez képest!

A lett kormány pedig lemondott. Vállalta a felelősséget az összeomlásért - pedig huszada csak a lett kormány felelőssége, mint ezé. Mégis ment. A lelkiismerete nem engedte tovább regnálni. Jóérzés és lelkiismeret. Már pult alól sem kaphatók.

Idehaza vörös halál álarca van, odabent, az operabálon.

Kint pedig az iszonyodó kis szegények. Idehaza már az is iszonyodó kis szegény, aki nem az. S aki még nem tud róla, csak érzi. Négyszázezer magyar család például, amelyek tagjai rémülten nézik naponta a forint árfolyamát, és számolgatják, mikor jön el a vég, amikor már nem tudják fizetni a törlesztést. Igen, Ady hogy is írta? "Siratják a semmit, a másét, / - A gróf tán épp agarász - / Érzik titkon, hogy az övék / E bús élet s a kalász."

Mondják, új reformkorra lenne szükség. Lehet, sőt, biztos is talán. De arra is szükség van ám, hogy lássuk: itt a nyakunkon a régi nyomor. S a vörös grófok odabent az operabálon pezsgőbe ölik kedvüket. Tönkretettek, elraboltak mindent. Csúfot űznek álmainkból, amorális röhejt faragtak a rendszerváltásból. A csillagot is lehazudják, s egy elmebeteg magabiztosságával hiszik, hogy megtehetik. Hogy erősek, hogy megdönthetetlenek, hogy elzavarhatatlanok. S hogy örökölt örök jussuk mindez.

Végtelen nagy, végtelen sivár, végtelen lehangoló lesz az összeomlás. Mindannyiunké. Mert minden össze fog omlani. De mi majd elkezdjük újra. Mint mindig. Másképpen s erősebben. S ők szűkölni fognak. Soha ennyire nem érdemelte meg egy politikusi gárda, hogy rettegés legyen az osztályrésze. Ezért ülnek tort a romok felett. Ezért a bál, s benne a vörös halál álarca. Még táncolnak. Még csillognak a gyémántok, előkelőek a mosolyok. De a széles, erős palló már megácsoltatott, s azon bátran átkelhetünk mindannyian - azok is, akik hittek nekik, s mi, akik soha. Mert odaát, a túlparton vár az egymásra találás - nélkülük. Az élet vár odaát, s a remény. Nincsen már sok idő, barátaim...

Ma szavaz a parlament. Gyertek, legyünk ott mi is! Lássák, nem az ő ügyük, hanem mindannyiunké. Lássák, hogy még vagyunk. S mi maradunk is. És rettegjenek. Van miért. Ha volt értelme valaha, akkor most van: a jövő elkezdődött. Pokoli lesz felépíteni. De legalább jövő lesz. "Ami van, széthull darabokra..."

S tényleg, csak egy pillanatra képzeljétek el: mit gondolna ezekről József Attila!