Kesergéseim közül példaként csak egyet, a 2002-es Kossuth téri rövid megszólalásomat említem. Nem volt könnyű beletörődnünk abba, hogy az '56-os forradalom idején a barikád rossz oldalán harcoló pártkáder 1994-ben hazánk miniszterelnökévé válhatott. Sokunk számára sokkolóan hatott, hogy 2002-ben, az előzőnél mindenképpen sikeresebb polgári kormány négy éve után ismét a régi gárda kezébe került a hatalom. Újból egy már "bizonyított" volt miniszter lett a kormányfő, aki a kormányába beemelte a Kádár-rendszer még jó korban lévő tisztségviselőit.
Előttem ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy szó sincs az MSZMP-MSZP szociáldemokratizálódásáról, megújulásról. A cél: a régi nómenklatúra befolyásának megtartása. Szomorú, hogy ehhez - egészen a legutolsó időkig - statisztált a rendszerváltozásban jelentős szerepet játszó SZDSZ. Úgy tűnik, fokozatos leépülésén már az sem segít, hogy ha ténylegesen nem is, de szóban otthagyta az MSZP süllyedő hajóját. Az elmúlt csaknem két évtized azonban egyértelműen bizonyította, hogy a diktatúrában szerzett államigazgatási tapasztalatok alig használhatók a demokráciában, már azért sem, mert annak idején a lényeges döntések nem a minisztériumokban, hanem az MSZMP kintről vezényelt politikai és központi bizottságaiban születtek. Nem véletlen, hogy Medgyessy - hosszú tusakodás után - 2004. augusztus 25-én lemondani kényszerült miniszterelnöki posztjáról.
Az őt követő volt KISZ KB-titkár, Gyurcsány Ferenc már kora miatt sem viselhetett magas tisztséget az MSZMP-ben. Törekvése, kommunikációs készsége, családi kapcsolatai viszont valószínűsítették, hogy a belső versengésben idővel legyőzi az MSZMP meglehetősen álmatag és mérsékelt képességű pártfunkcionáriusait - ezt azonban Gorbacsov feltűnése és az azt követő események megakadályozták. Ám rafináltságának és nexusainak köszönhetően milliárdos vállalkozóvá vált. Ez a régi szóhasználat szerint azt jelentette, hogy a tőke "döntögetőjéből" egyik pillanatról a másikra "kizsákmányoló" tőkés lett. A drámai változás hatásának kompenzálásaként - kissé populista módon - 2003-ban leírtam: Gyurcsány úgy tudná a szegénység felszámolását és a romák felzárkózását elősegíteni, ha könnyen szerzett vagyonából átadna az esélyegyenlőség miniszterének mondjuk egymilliárdot. Talán akkor el tudná érni, hogy a 2002-es Kossuth téri nagygyűlésen részt vevő - Lévai Katalin szerint "révületbe ejtett" - fiatalok csillogó szemekkel skandálják: "Ferenc, Ferenc!" Kétlem, hogy a milliárd átutalása megtörtént, mindenesetre a Kossuth téren a fiatalok egészen más rigmusokat zengtek az elmúlt években.
Az azóta drámaian romló helyzet alapján tételemet, amely szerint a régi pártállami káderek nem alkalmasak az alapvetően más alapokon nyugvó demokrácia vezetésére, úgy tűnik, ki kell terjesztenem neveltjeikre, a velük szoros kapcsolatban lévő utódjelöltekre is. Mindezek és az ezt színesítő, jól ismert események ellenére mindig kételkedtem abban, hogy Gyurcsány Ferencet önkéntes lemondásra lehetne késztetni, hiszen lényegesen attraktívabb miniszterelnökként dolgozni, mint csupán vállalatokat irányítani. Na de a helyzet az utóbbi időben tovább romlott. Ma már nemcsak az elmúlt hat év gazdasági, pénzügyi, társadalmi gondjai nehezednek az országvezetők vállára, hanem az erre rátelepedett világválsággal is szembe kell nézniük. Hogyan képzeli bárki, hogy az a kormány, amely elképesztő adósságcsapdába vitte az országot, amely elsősorban felelős az ország lecsúszásáért, képes lenne a súlyos kihívásoknak megfelelni?
Keresztény, konzervatív értelmiségként sohasem használtam sértő jelzőket a másképpen gondolkozókkal szemben, ennek szellemében kérdezem: miniszterelnök úr, nem gondolja, hogy ideje van a belátásnak, mert a magyar társadalom túlnyomó többségét már képtelen meggyőzni arról, hogy a jelenlegi kormány bármilyen intézkedése, reformelképzelése mellé kell állnia? Miniszterelnök úr, ön és kormánya elveszítette hitelét, nincs meg az a támogatottsága, amelyre ebben a válságos helyzetben minden kormánynak elengedhetetlenül szüksége lenne. Miért kell ezt a lassú agóniát elhúzni, hazánk hitelét tovább rontani?
Mielőtt az ország végleg és helyrehozhatatlanul összeomolna, a lehető leggyorsabban meg kellene kérdezni a választókat: kikben hisznek, kiknek az irányításával vállalnák az elkerülhetetlen áldozatokat a fölépülés reményében?