Nem lehet nem észrevenni, ahogy Fodor Gábor hangsúlyoz a reklámfilmekben: "van-e olyan kettőszázezer plusz egy szabad, (hatásszünet) demokrata szavazó, aki...". Vagyis nem szabad demokrata, hanem szabad és demokrata. Amennyire kis dolognak tűnik a pártelnök intonálása, annál jobban jelzi, hogy nagy a baj a Gizella utcában. A kardigános szociológusokat elkergették holdudvarból a mandzsettás menedzserek. Kuncze Gábor, a félművelt középkáderek kedvence elszegődött riporternek, hogy lemagázza saját padavanját, és hogy zebracsíkos mikrofonjával csiklandozza a miniszterelnököt.

Mivel Kóka versenymániája kis híján lenullázta az SZDSZ-t, ezért a csalással megválasztott dübörgőt felváltva Fodornak nem sok választása maradt. Elkezdett hát ellenzékből (vagy honnan) imázst építeni, ami abból állt, hogy már köszönés helyett is "a két nagy párt populizmusáról" beszélt. Nem érdekelte, hogy ennél populistább nem is lehetne, a gondolkodásmód mellékhatásairól pedig elég ha megkérdezi közvéleménykutatóját, vagy Dr. Dávid Ibolyát.

Úgyhogy nem maradt más, mint a 90-es évek eleji liberális lózungok bedobása a köztudatba. Kicsit fura ugyan, hogy nincs kampányidőszak, de milyen érdekes: itt is adja magát a párhuzam a haláladóval közterületen ízléstelenkedő MDF-fel. Nagy hátraarc ez az új keletű toleránskodás, de nem sikerült - nem sikerülhetett - száz százalékosra, mert ott az a hangsúly, ott az a vessző, és ott a pártocska huszonegy éves történelme. Előbbi kettő freudi elszólás (azt támasztja alá, hogy az SZDSZ nem szabad és nem demokrata), amit utóbbi tökéletesen bizonyít. Gondoljunk csak bele: Nagy-Britanniában az általános választójogért korteskedő, történelmi Liberális Pártnak akkor kellett bedobnia a törölközőt, mikor 1918-ban elérték a legfőbb céljukat. Utána már nem volt miért politizálniuk, nem is teszik, azóta csak kibicelnek a brit politikai életben. Ehhez képest az állítólagosan rendszerváltó SZDSZ 20 éve itt van, és ezt csak úgy érheti el, ha egyenesen a valóság megreformálását tűzi ki célul. Két évtized alatt annyit már el is értek, hogy ma Magyarországon az a legbátrabb, aki elhiszi azt, amit lát és hall.

Remek példa erre a mostani kampány is, igaz teljesen felesleges, hiszen majd minden kérdésben ismerjük a véleményüket. Ha rajtuk múlik ma legálisan járhatnának kényelmes belövőszobákba a kábítószerfüggők. Kóka János a cinizmus netovábbjaként Erdélyben beszélt az autonómia időszerűtlenségéről. Könyökünkön jön ki Gusztos Péter folyamatos elhatárolódhatnékja, és Sándor Klára macsózása.

Elismerem, egy liberális párttól ez a kampány hiteles lenne. De az SZDSZ kommunista jelképekkel mosta össze politikai ellenfelét, miközben koalícióban volt-van egy pártállam állampártjával. Egyik alapítója kitünteti egy demonstráció brutális feloszlatóját, elnöke pedig olcsó humort farag, abból, hogy itt egy ellenzéki képviselőt is félholtra vertek. Ügyvivőjük pedig kijelenti: számára fontosabb a pártja sorsa, mint az országé. Vagyis az SZDSZ nem liberális, nem szabad, és nem demokrata.

Gőgösen ordítva hirdetik ezt magukról persze, de hát van valami abban a kocsmafilozófiában, hogy akinek igaza van, az nem kiabál. Hangoskodásuk eredménye az lett, hogy a Magyarországon mindenki befogta a fülét, kampányuk láttán befogta a szemét. Beszélni sem szabad csak úgy, szabadon, mert akkor megint ordítani kezdenek. Olyanok is lettünk ettől majdnem, mint a három bölcs majom: ez lett a felvilágosultságuk eredménye. De úgy látszik, a huszadik születésnapját ünneplő pártmaradvány magára zárta saját belövőszobájának ajtaját. Ott pedig sötét van, ezért most ott botorkálnak és a villanykapcsolót keresik. Meg kétszázezer-egy demokratát, akik ráadásul még szabadok is.