Tavaly augusztusban nem is az fájt leginkább, hogy reményteljes sportolóink sorra leszerepelnek az olimpián, hanem hogy mindezt jobbára hűvös tárgyilagossággal, már-már kívülállóként fogadják és kommentálják. Persze példát meríthettek a hazai közéletből, amelyben a siker fogalma már jó ideje nem valós és kiugró eredményt jelöl, hanem a kudarc cinikusan önfelmentő kommunikálását és a felelősség áthárítását, ráadásul olyan, lelkileg kilúgozott, kiüresedett közeg bocsátotta útjukra őket, hogy közös vállalások, célok híján már nem is nagyon volt kit, mit képviselniük.

Egy emiatt is zaklatottabb pekingi éjszakámon aztán különös álmot láttam. 1914 nyaráig repített vissza; fékezett a vonat egy poros dél-dunántúli falu vasútállomásán, felszállt rá a frontra önként jelentkezett baka, és anélkül, hogy elégtelen felkészítéséről, az ellenfél (azaz ellenség) kellő elemzések híján ismeretlen taktikájáról, szorult anyagi helyzetéről, mindezekből következő nem megfelelő mentális és fizikai állapotáról, no és persze megfelelő biztosításának hiányáról egyetlen szót ejtett volna, az első roham során az életét adta a hazájáért. Otthon hagyva két idős szülőt, egy fiatal feleséget és három pici árvát. Hogy a háború és az olimpia, dédapám, vagyis az előző századforduló magyar átlagpolgára és a harmadik évezred magyar átlagsportolójának kontrasztját mi idézte fel bennem, máig sem tudom.

Azt viszont igen, hogy olykor azóta is eltűnődöm rajta: vajon törvényszerű-e, hogy ami alig száz esztendeje természetes volt, az mára természetellenesbe fordult? Hogy míg egykor képesek voltunk mindent feláldozni valamiért, most miért vonakodunk legalább valamit odaadni mindenért? A nagy emberek vagy a nagy ügyek hiányoznak? Vagy ezek is, azok is, hiszen egymást feltételezik, egyik hívja életre a másikat?

Nem is reméltem válaszokat. Aztán az MKB Veszprém férfi kézilabdázói a február 8-i iszonyat után nyertek három mérkőzést a Bajnokok Ligájában, szörnyű és múlhatatlan veszteségük dacára nem mentséget és kibúvót kerestek, nem kárpótlást kértek, hanem adtak és újra adtak. Pályán kívül és belül olyan tartást, erőt, hitet sugároztak, hogy az egybeforrasztott egy csapatot, egy várost, egy sportágat, egy sporttársadalmat és talán több millió civilt, átívelve hazai és lelki, trianoni és Szent István-i határokon.

Román áldozatot gyászolunk, a szombaton, Leonban parádézó Dejan Perics és Marko Vujin személyében szerb hősöket ünneplünk, de ez számomra nem azt bizonyítja, hogy mi, magyarok minderre önmagunkban képtelenek lennénk. Inkább az, hogy igenis, még mindig sokkal inkább vagyunk befogadó nemzet, mintsem kirekesztő; aki örömest és békében él együtt velünk, azzal mi is örömest és békében élünk.

Nagy kár és súlyos ár, hogy mindezek felismerésének előzménye egy még mindig felfoghatatlan haláleset, egy vadállatiasan, mégis szakemberi pontossággal elkövetett gyilkosság. Egy ógörög drámába illő katarzis. De reményt adhat, hogy pozitív katarzisok is vannak; most már azt sem tartom kizártnak, hogy esetleg 2009 Magyarországán is.