Ehelyett szorongva körülnézünk, amikor kitesszük a zászlót. Minden irányban szétnézünk, mintha nem is a magyar lobogót tartanánk kezünkben, hanem felmérnénk, beindíthatjuk-e a garázsban működtetett bombagyárat. Van, akinek nincs zászlója. Van, akinek nincs háza. Esetleg se ez, se az. Az országban, ahol élünk, lassan több házon van jelzálog, mint ahányon trikolór. Hittük volna-e húsz esztendeje, hogy éppen a szabaddá vált országban történik meg velünk az a csúfság, hogy amikor kokárdát tűzünk a kabátunkra, az egyeseknek nem a magyarságunk büszke vállalását, hanem nacionalista beütéseinket fogja jelenteni? Hittük volna-e, hogy a szívünknek kedves ünnepi megemlékezés helyszínére igyekezve azon gondolkodunk, merre futunk, amikor majd hirtelen rohamrendőrökkel kell szembenéznünk?

2006. október 23-a óta tudjuk, hogy ebben az országban tömegrendezvényen bármi megtörténhet. Bármilyen igazságtalanság, államilag vezényelt erőszak megeshet, jóvátétel nélkül. Hogy a valamikori rendőrállam szabadságjogainkat nem hagyta gyakorolni, azon nem is csodálkoztunk. De hogy a szabad Magyarországon szabad választások nyomán hivatalba lép egy kormány, amely nem az állampolgárt védi, hanem az állampolgár ellen védekezik - erre álmunkban sem gondoltunk. Sose feledkezzünk meg a mesterlövészekről a Nemzeti Múzeum homlokzatán. Ahogy ránk fogják a fegyvert. Még nem lőnek, csak céloznak. Csak hogy érezzük az állam féltő gondoskodását. Mindig velünk szemben vannak. Mint a diktatúrában.

Kárpátalján a minap ruszin nyelvű 1848-49-es emlékművet rongáltak meg ismeretlenek. Elcsúfított emléktábla mellett ünnepelnek az ottani magyarok. A vandálság a korábbinál is jobban összehozza őket. Idehaza az Országos Rendőr-főkapitányság "ünnepi előkészületek" gyanánt a tömegoszlatáshoz lovasrendőr-botokat vásárolt. Vajon a lovasrendőr-bot miben különbözik a megszokottól? Jobban lehet vele sújtani? Az ORFK tizenöt pontban összefoglalta, hogyan ajánlatos ünnepelni a mi kis demokratúránkban. Kár, hogy nem tizenkettőben. Legszomorúbbnak azt a tanácsot éreztem, amely szerint kisgyerekeket ne vigyünk a tömegbe. Nehogy már Petőfi-verset hallgassanak! Maradjanak otthon, nézzenek akciófilmet. Szólhatott volna úgy is a rendőr-főkapitányság üzenete: "hajtóvadászat ismét lehetséges".

Valamikor régen egy évfolyamtársam megkérdezte, hol lehet kokárdát venni. Ránéztem, és nem értettem őt. Kokárdát az ember nem vásárol. Kokárdája van. Kapta a szüleitől. Amikor gyerekei születtek, nekik is ő varrta meg. Kokárdát az ember szívesen készít. Úgy érzi, miközben fodrosra ráncolja, majd gonddal megöltögeti a háromszínű szalagot, emlékezhet azokra a régi asszonyokra, akik az öröm napjaiban viselt kokárdát a levert szabadságharc után is megőrizték, amikor 48-as honvédeket bújtattak, a börtönt is vállalva értük. Kokárdáját, ahogy a jegygyűrűjét, az ember nem szívesen váltogatja. Vásárolni? Minek? Hiszen ahányszor levesszük, mindig eltesszük fontos helyre. Ékszerünk az is. Nem dobhatjuk félre, nem veszhet el. Évenként újra elővesszük, s ha felkunkorodott az állásban, kivasaljuk kicsit, hogy szép legyen.

Ünnepünk ez a nap, s az is marad. Ünnepelni fogunk ezen a napon mindig. Szemben a mesterlövészekkel.