Mit szól az állami elismeréshez?

A díj a megbecsülés egyik jele. Amikor a Kossuth-díjat kaptam, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök azt mondta: "Sándor, akkor kellene ilyesmit kapni, amikor felnéznek ránk a lányok".

Ha a pályája végén kap egy ilyen elismerést az ember, természetesen örül neki, de nem ezért, mert kitüntették. Az írás olyan, mint a szerelem: egy ember dolga, azé, aki szeret, és senki nem kényszerítheti rá a másikra, hogy viszontszeressen. Ha viszontszeretik, akkor az boldog szerelem, de a boldogtalan szerelemből is születtek már katartikus művek. Egy ilyen kitüntetés olyan, mintha az írót még életében feltámasztanák.

Mennyire érzi nehéznek a határon túli magyarság anyanyelvének megőrzését a 21. században?

Semmivel sem érzem nehezebbnek, mint Magyarországon, ahol azonban más hatások ellen kell védekezni. Az egész magyar nyelvre ráférne egy reform: az új szavakat magyarítani kell, és valamit tenni az idegen hatások ellen. Már nem jöhet vissza az az idő, amikor a határok elválasztottak - ma már az egész magyar kultúra a hálóhoz szövődik a világháló korában. A feladat az lenne, hogy a hálót meg kell tanítani jól magyarul - ezt a gondolatot nemrég 450 magyar fiatal kutató vastapssal jutalmazta, az előttem szóló pedig arról beszélt, hogy meg kell tanulni angolul.

Minden szellemei javainkkal fel kell hurcolkodni a világhálóra, úgy, mint annak idején a kereszténység felvétele volt a megmaradásunk érdekében.

A digitalizáció nem veszélyezteti az irodalmat?

Az olvasást lehet, hogy veszélyezteti, de amit egyszer az ember magához kezesített (a ló, a kutya, a könyv), élete végéig elkíséri az emberiséget, bár átalakulva: a kutyából lehet, hogy szobakutya lesz vagy riasztó váltja fel, és lehetséges, hogy a könyv is luxuscikk lesz, de például egy világméretű áramkimaradás esetén jó egy árnyas diófa alatt egy könyvet, gerincét megsimogatva kinyitni és elolvasni.