"Nemcsak a tojásdobálás, de az úgynevezett zavaró hangkeltés és a kiabálás is szabálysértésnek minősül a rendezvényeken, a büntető törvénykönyv (Btk.) idei módosításának, kiegészítésének köszönhetően" - erről értesülhettünk az ünnep előestéjén.

A fent említett jogszabály-módosítást eleve nem tették közzé bárki által hozzáférhetően, ráadásul a végleges szövegváltozatról valami kafkai zűrzavar és köd áll legfeljebb rendelkezésre. Nyissuk meg például a BRFK honlapját, a magyar "rendőrség" szótól anglomán borzadályt érző Police.hu-t (miért ne lehetne: Rendorseg.hu?), ahol egyrészt az égvilágon semmit nem lehet megtalálni, másrészt ha valaki rábukkan a törvénymódosításról szóló linkre, ott többek között egy rövidesen hatályba lépő módosításról lehet olvasni. A szöveg kusza, követhetetlen. Bárki a balliberális elitektől megszokott pofátlan gőggel cáfolhatja tehát, hogy valaha is létezett volna efféle tiltás; addigra persze lemegy az ünnep, a "magyarságból lakossággá" züllesztett fogyasztók emlékezete meg úgysem terjed túl messzire.

Mégis: a harmadik világbeli, tiszavirág-életű, ám az adott országnak rendre borzalmas károkat okozó diktatúrák rémképe sejlik fel e kurta-furcsa bejelentésből, hiszen a civilizált világ egyetlen országában sem figyelmeztetik az embereket, hogy utcai rendezvény közben fogják be a szájukat.

Azon kívül, hogy a minden nemzeti ünnepünkön vért izzadó hatalom, melynek támogatóira mi sem jellemzőbb, mint hogy 10-15 évenkénti megmozdulásaikra nem visznek magukkal magyar zászlót (legfeljebb a helyszínen nyomják a markukba), kínosan feszengő ötletekkel rukkol elő, hogy kitöltse ezt a napot, most sem tudnak mit kezdeni forradalmunk számukra oly terhes emlékével.

Valami rögeszmés ismétlődés rángása jellemzi a teljes nihilbe fordult ünnepnapot évek óta. A magát a Város Hercegének tekintő, hagymázos álmaiban világvárost építő főpolgármester, Budapest történetének legtehetségtelenebb és legkártékonyabb várospolitikusa minden március 15-én megpróbálja elmondani beszédét, mire a piszokba, húgyszagba belefásult, összedőlő házak és a magyar főváros szellemétől teljesen idegen, senki által soha ki nem használt üvegpaloták között botorkáló pestiek minden évben lehurrogják és megdobálják.

Lassan minden alkalommal, legyen szó a szovjet csapatok soha senki által úgy Isten igazából meg nem ünnepelt kivonulásának évfordulójáról, vagy a Lila Tulipán Ünnepéről, lezárják a Lánchidat, ahol csiricsáré árukat lehet kapni, miközben szigorúan globalizált ízlés szerint összeválogatott zenekarok bömbölnek. Valószínűleg leszakadna az évente Szent István ünnepén szórakozásból sportrepülőkkel kicentizett Lánchíd, ha egyszer odaeresztenék portékáikat árulni a város által kitaszított páriaként kezelt széki asszonyokat. S talán elvándorolna a Parlament mellé szobrintott Károlyi Mihály, ha a Kormorán vagy a Kárpátia, ne adj' Isten egy-egy felvidéki, székely és csángó zenekar húzná a talpalávalót. (Bár elvándorolna!)

Minden esztendőben egyre sületlenebb, egyre üresebb az állami ünnepség a Múzeumkertben, szakasztott úgy, mint a Kádár-rendszer alatt. Nevetséges, hogy a "nemzeti" e fogalom teljes inflálódása miatt összekeveredik a "nemi"-vel; úgy gondolhatta az egyre rejtélyesebb életet élő kormányzat hogy no, ez utóbbihoz legalább hozzá tudunk szólni. Így fordulhatott elő az a megengedhetetlen ízlésficam, hogy idén valami szüfrazsettek rikolthassák a levegőbe kiáltványukat a Múzeum legendás lépcsőiről, melyekről oly stréber igyekezettel és gyanús örömmel írta le megannyi balos bértollnok, hogy ott nem is szavalt Petőfi, de nem ám. (Sőt, nem is létezett Petőfi Sándor. Egy szlovák költő volt. Olyan sem létezett, hogy magyarság, valami nacionalisták találták ki az egészet a 19. században.) Jövőre talán pedofilok sikítják világgá követeléseiket ugyaninnen.

Minden évben elvonul a nap végén a világ egyik leghazugabb embere egy díszes palotába, s ott nem mond semmit, mert a mi számunkra nincs mit mondania. Teszi ezt olyan elődök nyomán, mint Batthyány, Andrássy, Nagy Imre, hogy ne is folytassuk a sort tovább.

Húsz esztendő nem sok, annyiba sem került, hogy a fekete betűssé alázott, a cinikusan hazug "három tavasz ünnepe" megalázó mocskába fojtott III. 15-ék után ismét a félelem napját üljük a szabadság napja helyett. A város utcáin tegnap reggel óta tömegével, tízes csoportokban járkálnak a rendőrök, visszatükrözve egy nemzetidegen rezsim kórosan rossz lelkiismeretét, paranoiás képzelgéseit. Forradalom helyett ellenforradalom: a pártállam nyílt restaurációja zajlik, miközben a magukat agyafúrtnak képzelő egykori KISZ-vezetők irtózatos, egy összegben visszafizetendő államkölcsönökkel aknázták alá az egyre formálisabb választás pokolból kivezető alagútját.

Mint a Kádár-rendszer rögeszmés történelemhamisítói, agyafúrt provokátorai, az általuk titokban mindig is rettegett és gyűlölt Petőfit Táncsics Mihállyal helyettesítik be, mintha a lánglelkű költő afféle mellékszereplője lett volna az eseményeknek. Kényelmetlen nekik egy magyarságtudatból százötven évre leckét adó fiatalember, aki a szabadságharcot vérbe fojtó orosz csapatokkal szembeni ütközet alatt tűnt el. Kellemetlen egy figura, ne is beszéljünk róla, pssszt.

Húsz esztendő alig telt bele, s minden reményteli folyamat a visszájára fordult. Európa elrablása helyett minket raboltak el Európából.

"Most minden változik: erősebb és hatékonyabb állam, szabályozottabb és ellenőrzöttebb piacok, egyéni mellett erős kollektív jogvédelem kerül előtérbe. A liberális forgatókönyvet kommunális alternatíva váltja fel" - ezt Gyurcsány Ferenc nyilatkozta a minap egy kormányhoz közel álló lapnak, miközben körülötte recsegtek-ropogtak egy szakadék felé kormányzott ország részeg hajójának eresztékei. De mit törődik ő ezzel: mint a sértett, saját elitjét meggyűlölő, magányában mindenki ellen bosszút forraló Károlyi, őt az ország süllyedése közepette a lékek űrjének betömése helyett kizárólag a saját homályos, doktriner programjának megvalósítása foglalkoztatja.

Kommunális alternatíva. Mintha itt eredendően egy parlamentáris demokrácia lenne, ahol pártokat kizárólag azért hoznak létre, hogy azok a választások során hatalomra kerülve megvalósítsák programjukat, mely választ ad a gazdaság kihívásaira és a legalapvetőbb szociális és társadalmi kérdésekre. Mintha valami Európáról lett volna szó, ahol a rendfenntartó erők feladata, hogy kézre kerítsék azokat, akik megerőszakolnak és meggyilkolnak egy tizenéves gyermeket, vagy kiirtanak egy családot. Ahelyett, hogy az Opera előtt, a hermetikusan lezárt Andrássy úton, mint e sorok írója személyesen is megszemlélhette, egy egész estén keresztül fel-alá rohangáljanak, meneteljenek nyolcas-tízes sorokban, teljesen értelmetlenül a rendőri erők, mivel egy nem túl igazmondó politikus éppen tiszteletét teszi az épületben. Eredetileg szó sem volt itt kommunális alternatíváról. Mi több: éppen hogy a kommunizmus alternatívája, mi több, megdöntése történt meg állítólag. Persze csak csöndesen, nehogy valamelyik kommunista nyugalmát megzavarja, amint ő éppen KISZ-, illetve párttitkárból miniszter, ÁVH-s pribékből köztiszteletben álló nyugdíjas bácsi, cenzorból vezető posztot betöltő parlamenti politikus lesz.

Ma, 2009. március 15-én ismét elindulhatna tizenegynéhány fiatalember, és kezdhetnének mindent elölről. A másfél évszázad alatt néha már-már megvalósulni látszó követeléseket méltán tekinthetnénk követendő céljainknak. A mindenért politikai ellenfeleiket hibáztató hatalom birtokosai hallani sem akarnak felelős kormányról, sőt egy részük dezertál, hogy álellenzékként kotorja le magáról a nyakig rákenődött mocskot, azt nyomban másokra is hajigálva. Nemzeti függetlenségről a hazai ipar árulással felérő szétverése napjaiban tán ne is beszéljünk; honvédségünket ötezer fős, láthatatlan cserkészosztaggá degradálták; a törvény előtti egyenlőség paródiájaként futni hagynak olyan hétpróbás gengsztereket, akik máshol - mondjuk például a szabadság deklarált hazájában - villamosszékben végeznék, míg a tolvajoktól szerény kis kertjét védelmezőt világgá kergetik házából. Forradalom zajlik - ellenünk, talán lassan a végére is érünk az árulás és a zsarnokság e dicstelen lázadásának.

Húsz évünk épphogy elszelelt, és mi kérünk elnézést elnyomóinktól: ha nem haragszanak, megzavarnánk nyugalmukat egy kis megemlékezéssel. Ők rábólintanak: na jó, de csak halkan ám!

Minden évben egyre halkabban. A ma érvényes rendelet szerint pedig: némán. Hogy is írja le Arany a levert szabadságharc utáni országot? "Körötte csend, amerre ment/ És néma tartomány."

Amíg csak fel nem támad a zaj ismét. És el nem indul újra egy kávéházból néhány elszánt fiatalember.