Március 15. megünneplése több mint másfél évszázada tartalmilag azonos, "csak" formai különbségek vannak. A társadalom ugyanis másként ünnepelhet demokráciában, és másként diktatúrában. Érdekes és tanulságos összevetni e formákat saját tapasztalatok alapján, ami fordítva is igaz. Az emberi természet mélységét és a hatalom természetét nem ismerheti meg igazán az, aki nem érzékelte még a saját bőrén március 15. megünneplésének mindkét formáját. Az idei megemlékezés után pedig újra leszögezhetjük, hogy a rendszerváltáskor vagy annak környékén született gyermekeink sem maradtak ki az élményszerzésből. Ők ugyan nem ismerhették meg március idusa piros betűs ünnepé válásának körülményeit, ennek ellenére ma már ők is élő birtokosai a fontos történelmi tapasztalatoknak.
A rendszerváltás után a március 15-i ünnepségek demokráciákban zajlottak, amikor a gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadsága alapvetően nem szenvedett csorbát. A hatalom minden esetben megrendezte a hagyományos és népszerű helyszíneken a ceremóniákat. A Parlamentnél az ünneplésre összegyűlt tömeg előtt a közjogi méltóságok felvonták a zászlót, a Nemzeti Múzeum elé szabadon vonuló nép apraja-nagyja pedig a műsor után - véleményük szabad kifejtésének lehetősége mellett - meghallgathatta a szónokokat. Az ünneplést a korlátozás nélküli szabadság jellemezte, kellékei pedig történelmi zászlók, papírcsákók, huszárok, kokárdák, színes léggömbök voltak.
Március 15. ünneplésének a diktatúrában tapasztalható formáját Gyurcsány Ferenc kormánya hozta vissza, s amint érzékelhető, az SZDSZ-nek jó volt úgy is, meg jó így is. 2006 volt a formaváltás, amikor a balliberális hatalom terrorveszélyre hivatkozva mesterlövészeket rendelt az épületek homlokzataira, s ezek néztek szembe többek között a babakocsit tologató anyukákkal, apukákkal. Az igazi fordulópontot azonban 2006 szeptembere-októbere jelentette, amikor a demokráciázó emberek morgása azt jelezte, hogy nem elégedettek a hibát hibára halmozó és hazudozó hatalommal. Az eredmény ismert: központi utasításra azonosító szám nélküli rendőrök lőtték ki emberek szemét, s az általuk megnyomorítottak a mai napig keresik igazukat a bíróságokon. S persze megérkeztek az új vízágyúk is, ami a magyar kormány szempontjából egyre kínosabb téma az Európai Unióban.
És akkor elérkeztünk a tegnapi ünnepséghez. Gyurcsány és az elárvult közjogi méltóságok felvonták a zászlót, aktusukat kettős vasrács mögül figyelhették távolról a köztérről kizárt emberek. A tojásdobálással kifejezett véleménynyilvánítás megtiltása miatt a köztudatba lex tojás néven bevezetett szigorítás következtében mindezt szótlanul tehették csak. Akinek pedig az új "szájzártörvény" nem tetszett, azt elvitték a harci alakulatba tömörült rendőrök. Jobban mondva sehogyan sem tehették, mert a történelmet megidéző, az ismert 12 pontból a felelős kormányt - csupán egy transzparensen - követelő embereket is kiemelték a rendőrök. És persze hasonló körülmények fogadták a Nemzeti Múzeumhoz igyekvőket is. Az ünnepléstől idegen vasrácsokkal lezárt utat fémkereső kapukon keresztül lehetett csak megközelíteni, az egyenkénti átvizsgálás során pedig minden folyadékot tartalmazó üveget elvettek az emberektől az állami erőszak-monopólium használatával felruházott In-Kal Security emberei. Megrázó volt nézni a Hír Televízió felvételét, amelyen egy babakocsit toló fiatal házaspártól elkobozták a cumisüveget, s amely intézkedést mégis hihetetlenül udvarias és szelíd szavakkal tett szóvá az anyuka. A múzeum lépcsőin tartott állami megemlékezés a legnagyobb csöndben zajlott, s akik vállalták a helyszínre vezető, megalázó ellenőrzést, azok a terepet is némán hagyták el. Ugyanilyen körülmények várták az ünneplőket a fővárosi önkormányzat szokásos helyszínén, Petőfi Sándor szobránál is, ahol 19 éve Demszky Gábor főpolgármester uszíthat a jobboldal ellen. A kellékek is ugyanazok voltak, mint az előző helyszíneken. Felfegyverzett rendőrök, bilincs, kirekesztő vasrácsok, biztonsági kapu, könnygáz, rabszállító. Az SZDSZ megszokottan modoros műsora után Demszky emelkedett szólásra, s néhány unalmas frázis elpufogtatása után a magyarországi kisebbségek helyzetére kanyarodott rá, aminek megvitatása nem feltétlenül március 15. feladata. Ráadásul Demszkyt hallgatni erkölcsi kérdésekről különösen irritáló volt a tömeg számára, így aztán nem csoda, hogy hangos tiltakozás és füttyszó volt a válasz.
A társadalommal szemben a diktatúra eszközeit gátlástalanul használó, az ünnepet bemocskoló Gyurcsány és Demszky idejétmúlt figurák, köreik és klientúrájuk, a jelenleg még a hatalmat gyakorló balliberális csőcselék ideje ugyancsak lejárt. Nem lesz egyszerű rendet tenni utánuk abban a káoszban, amit maguk mögött hagynak, de nincs más lehetősége Magyarországnak. Ez ma már mindannyiunk számára történelmi tapasztalat.