Még kért a nép

Alig lehet eldönteni, mi megalázóbb: az-e, ha a román hatóságok a Magyar Köztársaság elnökét szállító repülőgépet nem engedik leszállni Marosvásárhelyen, vagy az, hogy őt és kíséretét a román határőrök udvariatlanul várakoztatják, vagy az, hogy a kokárdás ünnepen rendőrök állnak sorfalat, s előállítják, igazoltatják azokat, akik nemtetszésüket óhajtják kifejezni. Két módon képes megmutatni a mindenkori hatalom a saját végromlását: vagy úgy, hogy szabad teret enged az ellene tiltakozóknak, vagy úgy, hogy rendőrterrort alkalmaz.

Létrehozva: 2009. március 16., 07:22	nyomtat	küld

Húsz éve szinte zavartalanul vonulhattunk az utcán, akár Pestről Budára is. Ma ez másként van. Demszky főpolgármestert háromszoros rendőrkordon védte, gyakorlatilag lezárták az Erzsébet hidat, a Nemzeti Múzeum előtt se lehetett csak úgy jönni-menni. Lapzártánkig nincs hír arról, mi a helyzet a Lágymányosi hídon. (Szent Lászlóról már egy hidat se szabad elnevezni...) Ahol Gy. Ferenc megjelenik, ott csúcsra járatják a rendvédelmi szerveket, ott szem és vízágyú nem marad szárazon. Ha valaki képes volna kiszámolni, mibe kerül ennek az egy embernek a jelenléte a politika színpadán az őszödi beszéde óta, kiderülne: a válság nemcsak morális, hanem - legalábbis hazai viszonyainkat tekintve - gazdasági is, abban az értelemben, hogy a védelmére rendelt milliárdok nyomtalanul szállnak el a levegőbe.

A tegnapi nap kinek-kinek emlékezetes marad. Voltak, akiket kitüntettek, voltak, akik masíroztak, voltak, akik hallatták a hangjukat, voltak, akik csak emlékeztek volna, s voltak, akik a várban ünnepeltek. Mások vidékre menekültek, vagy rostokoltak a közszolgálati tévé előtt, amelynek bravúros rendezői képesek voltak kiszűrni a füttyöket és e füttyök tulajdonosait.

Ez a hatalom most már igazán elszégyellhetné magát. Évekre elrontotta a lélektisztító nemzeti ünnepet, a rendőrállam eszközeivel gátlástalankodik, törvényt hoz még arra is, mikor szabad és mikor tilos hangosan morogni. A morgás joga a népé, azt senki nem veheti el tőle. A morgás pedig egyre erőteljesebb, a lelkekre leadott sortüzek után a nemzetet újjá kell egyszer majd építeni. Mostani állapotunkban megalázhatóbbak vagyunk, mint a rendszerváltozás előtt. Meg lehet várakoztatni a Magyar Köztársaság elnökét azon a határon, melyen keresztül akadálytalanul haladhatott át Petőfi Sándor és Bem apó. És velük együtt a hadak népe. Ez volna itt és ma az Európai Unió? Bizony, ilyen alkalmakkor rögzül a fejekben, hogy akkor már inkább e böszme unió helyett jöjjön a legutolsó pont a Mit kíván a magyar nemzet? című kiáltványban, egyetlen szóból áll, emlékeztetőül: Unió.

Ilyenkor visítanak fel a román nacionalisták, Erdélyben és azon túl is azt az indulatot korbácsolják fel, amelyeket saját "bölcs" politikusaik gerjesztettek azzal, hogy megszabhatják, mikor merre járhat a magyarság nemzeti ünnepén az ország első, talán legnépszerűbb embere. "Politikusaink" meg kussolnak, úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi.

Egy tanulságos Demszky-féle elszólást idéznék fel végül, aki azt találta szólni, hogy a mai szabadságharcosoknak, szemben elődeikkel, már nem kell a vérüket oltani. Aztán helyesbített: ontani. A bekiabálók heves vérmérsékletűek, nekik bizony néha oltani kell vérük tüzét, hogy fel ne gyújtsák önmagukat és környezetüket. Félő, hogy mind többen lesznek, s közülük soknak az önoltás nem sikerül. Másoknak meg az önáltatás. Miattuk hadar Demszky, ellenük költik számolatlanul a közpénzeket, töltik fel a vízágyúkat, tökéletesítik a fegyverzetüket.

Sok a bajuk a visszavörösödötteknek ezzel az ünneppel. Ha okosabbak lennének, tudnák, hogy itt és most még kér a nép. De nincs olyan okos ember sem a hatalomban, sem az ellenzékben, aki képes lenne napra pontosan megmondani, hogy meddig.

(Apáti Miklós, Magyar Hírlap)