"Az akadályokat le lehet dönteni,
hidakat lehet emelni, de senki nem állíthatja,
hogy ő alkotta a folyót."

/Louis A. Blanqui/


A márciusi forradalom üzenete, Petőfi Talpra magyar!-ja talán sosem volt ennyire világosan érthető, talán sosem volt ennyire aktuális az elmúlt 161 évben, mint éppen most. Pedig sokat és sokan próbálkoztak az értelmezéssel. Volt persze tiltott, a történelem közeli időkben, de a magunk által is átélt vagy átélhető korokban mindig egyfajta kommunisztikus, szocialisztikus jelleget és szerepet kívántak adni neki. Talán - némi jóindulattal vagy gyermeki naivitással - gondolhattuk azt is, hogy a forradalom valóban erről szólt, a népi akarat megnyilvánulásáról, az elnyomott tömegek talpra állásáról és így tovább.

Minden forradalomnak sok jelentésű üzenete van. Így van ez 1848. március 15-vel is. Sőt csak azok az események váltak forradalommá, később megünnepelhetővé, amelyek valódi, rájuk nem erőltetett üzeneteket hordoztak és hordoznak az utókor, az emlékezők számára. És hogy március 15-nek volt és van ilyen üzenete, ahhoz kétség sem férhet. Nem véletlen, hogy a diktatúra helytartói mindig tartottak az ünneptől. A XX. századi "helytartótanácsok reszketni méltóztattak" minden március 15-i ünnep előtt. És persze az sem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás jellemző és jellegzetes megnyilvánulásai éppen március 15-hez kapcsolódtak. Emlékezhetünk az első, már majdnem szabad március 15-re, amikor Csengey Dénes beszél a szabad sajtóról a Szabadság téren, Cserhalmi elkiáltja a 12 pontot, aztán Orbán Viktor szónokol a Kossuth téren. Ott is üzent a múlt. A szabadságot, a vágyat a szabadságra.

És íme, alig telik el húsz esztendő, a forradalom, Petőfiék újra üzennek, újra valami eddig fel nem fedezettet, alig láthatót mondanak nekünk. Mi is hát az üzenet most, ezen a XXI. századi márciusi napon? Mi az az új, az a pezsdítő, az a friss és ropogós gondolat, amely miatt megint csak megerősödik bennünk a "legnemzetibb ünnep" gondolata?

A múlt bölcsessége most azt mondja: "Talpra, magyar, mert elvonul mellettünk a világ, mert leszakadva itt cammoghatunk más nemzetek mögött, s mint a menetoszlopban a leszakadóknak, egyre kevesebb lesz az esélyünk!" Március idusa ma azt mondja, hogy íme, itt van, megérkezett a XXI. század. 2008 őszén bekopogott, majd berúgta az ajtót, és azt kiáltotta felénk, hogy "semmi sem működhet tovább úgy, mint eddig volt. Semmi sem folyhat a régi medrében. A folyó új irányt vesz folyásának, a régi hidak már nem vezetnek át a túlsó partra, tessék tehát új hidakat, új gátakat építeni."

1848 márciusa talán pontosan ilyen volt. Egy hangos figyelmeztetése a jövőnek, hogy Magyarország tovább a régi módon nem működhet. Nem tartható tovább az arisztokrácia kényelme, az apróbb-nagyobb csalások sorozata, a hazugság, a néptömegek tudatlansága, a kiszolgáltatottság, a nyomor, a fejletlenség, mert a vészjósló herderi prófécia valósága ránk köszönhet. 1848. március 15-én nem a múlt, hanem a jövő üzent. Üzent a birodalomnak, üzent az értelmiségnek, üzent az arisztokráciánák, üzent a sajtónak, üzent a népnek. A forradalomnak mindenkihez volt "egy jó szava", mindenkit ellátott jó tanáccsal. És hogy ünnep lett belőle, köszönhető annak, hogy a magyarság megértette az üzenetet, a korszakváltás szükségességének üzenetét. Megértette és megcsinálta. És 1848. március 15. után már semmi nem működött úgy, mint korábban, semmi nem folyt a régi medrében, semmi nem követte a régmúlt logikáját.

Kínnal és keservvel új megoldásokat, új lehetőségeket, új esélyeket, új irányokat kezdtek keresni a magyarok.

Nos, az idén, a mai március 15. is ezt üzeni Magyarországnak, a nemzetnek. Korszakhatárhoz érkeztünk. Mögöttünk a helytartótanácsok időszaka, láttuk az arisztokrácia csalásait és hazugságait, láttuk és félünk a kiszolgáltatottságtól és a bizonytalanságtól, a nyomortól, és naponta tapasztaljuk a kormány tehetetlenségét, kapkodását. Látjuk, hogy a bajokat okozók mennyire erőlködnek, hogy hihetőket hazudjanak, de érezzük, már nem hisz nekik senki.

És a folyó új irányt keres, nekünk pedig új helyeken kell a hidakat építenünk. Nem völgyek vagy nem létező hegyek között, hanem a folyó felett. Hogy átmenjünk a túlsó partra, ahol nincs áradás, ahol a gátak megvédenek bennünket, ahol a hazugságok és a nyomor, a félelem nélkül építhetjük az országot. Ezeket a hidakat kell megépítenünk, mert március 15. a "hídépítők ünnepe" is.

Én "csak" egy pécsi polgár vagyok. Polgár, aki felelős a városáért, a közösségért, és persze felelős a családjáért, a gyermekeiért. És igyekszem érteni az "új üzenetet", az új irány szükségét. Látom, hogy nálunk sem mehet tovább semmi a régi szerint, mert leszakadunk, mert büszkeség és siker helyett szégyen lesz a jutalmunk, ha nem változtatunk. Látom, hogy a körülöttem lévő világ megmozdult, a jövő már figyelmeztetőleg felemelte mutatóujját, a civil világ kezébe vette sorsa alakítását. Itt állunk, másként nem tehetünk - mi sem

Újra fogjuk fogalmazni pécsi polgári mivoltunkat, új megoldásokat, új lehetőségeket, új irányokat fogunk keresni. Az őszinteség, a bizalom, á biztonság és a felelősség irányát. A "hidakat" ezekhez a pontokhoz építjük. Nemcsak magunknak, hanem mindenkinek. És nem lesz hídpénz, mindenki jöhet, aki e hidakat valódi átkelési pontoknak tekinti.

Az idei március erről, rólunk, a jövőnkről szól. Hogy egy év múltán, amikor már kulturális fővárosként ünnepelünk, mi is hangosan és büszkén mondhassuk: megértettük, megcsináltuk. Talpra, magyar!

Páva Zsolt, Pécs polgármesterjelöltje