Itt várják ugyanis ma délutánra a Magyar Labdarúgó-szövetség székházába kötelező transzparens-ellenőrzésre mindazokat, akik nem üres kézzel érkeznének április 1-jén a Puskás Ferenc Stadionba, a Málta elleni, következő kvalifikációs mérkőzésre. Hanem zászlóval, otthon pingált felirattal, effélével; úgy, mint egy vérbeli drukker. Pontosabban úgy, mint egy veszélyes, felforgató, no és persze szélsőséges elem. Mert 2009 Magyarországán már a futballszurkoló is annak számít. Hisz képes kifeszíteni a lelátón a "Ne bántsd a magyart!" szövegű, ráadásul piros, fehér, zölden szegélyezett molinót, és kórusban üvölti, hogy "Gyurcsány, takarodj!". Az első kihágás előzetesen is megakadályozható, hisz ma rendőrök és biztonsági szakértők vizsgálják át a meccsre szánt transzparenseket, és csak azokat engedik be majd a stadionba, amelyeken ott az engedélyező pecsét; a gondolat és a holnap kimondandó szó kontrollját azonban, fájdalom, még nem sikerült megoldani, így az helyszíni intézkedést igényel.
A rendbontókat ezért oszlatóék vagy sündisznó formátumú egységek emelhetik ki a tömegből, és végezhetnek akár meztelenre csupaszított testük üregeiben alapos ellenőrzést. Mindez még három éve leírva is átlátszó hangulat- és félelemkeltésnek, oktalan hisztériának hathatott volna. Most azonban éppúgy megtörténhet nemzeti ünnepeken, mint nemzetietlen hétköznapokon. Akár fél évszázada. Tisztelem a szavak valódi jelentését, tartalmát, ezért eszembe sem jutna kijelenteni, hogy Magyarországon ma bizony vegytiszta diktatúra van. Az azonban vitathatatlan, hogy míg a demokráciák az uszítást tiltják, addig a diktatúrák már a véleménynyilvánítást is - illetve megtörténte esetén szankcionálják -, és nálunk egy ideje gátlástalanul igyekeznek a két kategóriát összemosni, utóbbit az előbbibe átcsúsztatni. Ennek eredménye, hogy aki - a legcinikusabb, minden felelősséget elhárító terminológiával élve - rosszkor, rossz helyen mondja vagy kiáltja világgá, kiről, miről mit gondol, az keservesen megbánhatja. Sokan érvelnek azzal, hogy "a politika nem a sportpályára való".
Tartható, védhető és elfogadható álláspont. De ha akadnak, akik mégis oda viszik, mert úgy érzik, keserűségüknek, csalódottságuknak nem adhatnak másutt és máshogyan hangot, nem lehetne, nem szabadna őket a tribünről likvidálni. Demokráciában legalábbis nem. Hisz például mások szerint sem "való" a pártját a parlamenti küszöbre fektetett, egyesek által humorosnak tartott, valójában szaggatottan, monoton dörmögő, és még közepes észjárású kocsmai társaságban is legfeljebb szánakozó mosolyokat kiváltó poénokat bedobó politikus a rádióba műsorvezetőnek, ahol aztán ciántablettát ajánlgat nála rugalmatlanabbul váltó honfitársainak. Ám ha már ott van, mert valakiknek tetszik, és saját önértékelési zavarai menthetetlenek, hatósági eszközökkel vétek lenne fellépni ellene. Az egészben az a legkiábrándítóbb, hogy mindezt egy Magyarország-Málta focimeccs kapcsán írom. Amikor az ellenféllel szemben semmiféle területi követelésünk nincs, a közös történelmi hajszálgyökerek is hiányoznak, ezért - az intézkedési terv megfogalmazásával élve - sértő, lealacsonyító, gúnyolódó megnyilvánulásoktól nem kell tartani. Arról nem is beszélve, hogy ha e kiemelt kockázatú esemény előtt négy nappal kikapunk Albániától, Málta ellen nemhogy fizető, de fizetett nézőkre is kár számítani.