A 2. magyar hadsereg doni veresége után a Kállay-kormány számára nyilvánvalóvá vált, hogy Németország nem kerülhet ki győztesen a háborúból, ezért fokozatosan kapcsolatot épített ki a nyugati kormányokkal, ami elvezetett az előzetes fegyverszüneti szerződés 1943. szeptemberi megkötéséhez. A szerződés szerint Magyarországnak át kellett állni a szövetségesekhez, ha a határok közelébe érnek, valamint meg kellett volna kezdeni a keleti fronton lévő csapatok kivonását. Kállay koncepciója, amelyet a kormányzó és tanácsadói köre is támogatott, lényegében a szövetségesek közeli balkáni partraszállására épült. A Szovjetunióval azonban nem számoltak, s velük szemben a fegyveres harcot továbbra is kívánatosnak tartották. Ezen túl azonban Kállay semmilyen lépést sem tett a kiválás előkészítése érdekében, főleg azért, hogy ne növelje még jobban a németek bizalmatlanságát. Nem távolították el a tisztikarból a németbarát elemeket sem, így pedig erősen kétséges volt a hadsereg megbízhatósága.

Teheránban elvetették a balkáni partraszállás tervét

A szovjet csapatok gyors előrenyomulása következtében a harcok 1944 februárjában és márciusában már a Kárpátok előterében folytak, és el kellett rendelni az 1. magyar hadsereg mozgósítását és felvonultatását. A nagyhatalmak vezetői 1943. november 28. és december 1. között konferenciát tartottak Teheránban. Itt született meg a döntés a balkáni partraszállás végleges elvetéséről. Anglia viszont éppen azért, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi partraszállás előkészületeiről, nagyszabású megtévesztő manőverbe kezdett, és sikerrel hitette el Budapesttel és ezen keresztül Berlinnel is, hogy tavasszal megérkeznek az angolszászok a Balkánra.

Bizalmatlanok a németek

A náci vezetők régóta ellenszenvvel szemlélték a magyar kormány tevékenységét, kiválási szándékait, amelyekről pontos információik voltak. Hitler bizalma 1943 áprilisa óta Horthyban is végleg megingott. Megengedhetetlennek tartotta, hogy Németország hátában megbízhatatlan szövetségesek legyenek, ezért még 1943 szeptemberében utasítást adott - Margarethe I. és II. néven - Magyarország és Románia megszállási tervének kidolgozására. A végső döntés 1944. február 28-án született meg.

"Nincs értelme további megbeszélésünknek"

Hitler március 15-én meghívta a kormányzót a Salzburg mellett található klessheimi kastélyba, a meghívó március 18-ra szólt. A magyar küldöttség március 18-án a délelőtti órákban érkezett meg a salzburgi pályaudvarra. A tárgyaláson Hitler kijelentette: nem akarja, hogy az olasz példa megismétlődjék, ezért megtette a szükséges óvintézkedéseket. Miután Horthy előtt világossá vált, hogy felesleges érveket felsorakoztatnia az ország megszállása ellen, odakiáltotta Hitlernek: "Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom!" Horthy ezt követően távozott és kérette kíséretének tagjait. A németek légiriadóra hivatkozva nem engedték útjára a magyar küldöttséget. Délután újabb tárgyalásokra került sor, de változás nem történt. A magyar küldöttség haza tartó különvonatát többször feltartóztatták a német hatóságok, így nem meglepő, hogy a megszállás kezdetekor még osztrák területen tartózkodott a szerelvény.

A kormány tehetetlen volt

Március 19-én a német csapatok rendkívüli gyorsasággal megszállták az országot. Kállay tehetetlennek bizonyult, a honvédség nem kapott parancsot az ellenállásra, sőt, azt a még Ausztriában tartózkodó Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök táviratilag meg is tiltotta. Az egész társadalmat meglepetésként érte a megszállás híre. Ellenállásra, sztrájkokra sehol sem került sor, ami bizonyos fokig a németeket is meglepte. Egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre volt az, aki fegyverrel fogadta a Gestapo embereit, még a kilátástalan körülmények ellenére is hajlandó volt vállalni a harcot.

A kormányzó a helyén maradt, ami különösen azért volt fontos, mert személye stabilitást, a nyugalmat és a folytonosságot szentesítette a társadalom számára. A lakosság megnyugtatása érdekében nyilatkozatot adtak ki, melyben kijelentették, hogy a német csapatok közös megegyezés alapján tartózkodnak az országban. A lojalitás biztosítására Horthy új kormány kinevezésére kényszerült. A németek által ajánlott Imrédy helyett a nála színtelenebb, de hasonló beállítottságú Sztójay Döme volt berlini nagykövet lett a miniszterelnök.

200 millió pengőbe került a németek eltartása

Március 19-én az emberek többsége közömbösen fogadta a német erőket, és csak fokozatosan döbbentek rá a megszállás következményeire. Az angolszász légierő immár kíméletlenül bombázta a fontosabb magyar célpontokat, elsősorban gyárakat és közlekedési csomópontokat. Április 3-a és szeptember 30-a között összesen 19 légitámadás érte az országot. A bombázások következtében mintegy 20 ezer ember halt meg, április végéig közel 100 ezren hagyták el a fővárost. A német hadsereg azon túl, hogy jelen volt, számos középületet lefoglalt és súlyosan megterhelte az ország gazdaságát. Eltartásuk a magyar kormánynak havi 200 millió pengőbe került. Hatalmas mennyiségű élelmiszer és nyersanyag, kisebb mértékben ipari termék áramlott ki az országból - fizetség nélkül.