Gyurcsány Ferenc úgy szeretne elmenekülni a szocialista kormányzás süllyedő hajójáról, hogy befolyásából minél többet megőrizve átmentse magát a jövőnek. (Pártjának és neki van ebben rutinja.) Úgy kalkulált, a költségvetési egyensúly megőrzése egyéb ötlet híján csak további olyan súlyos megszorításokkal lehetséges, amelyekhez ő már nem adhatja a nevét, ha valaha szeretne még visszatérni a főhatalomba. Ebben az értelemben igazuk van azoknak, akik színjátékról, újabb trükkről, hatalmi játszmáról beszélnek. A felelősséget áthárítja, de legalábbis megosztja, miközben dróton rángatná az új miniszterelnököt, s pártvezérként irányítaná a Fidesz elleni gyűlöletkampányt (ebből és a kormánytól független hatalmi ágak bedarálásának konok szándékából kaphattunk ízelítőt a kongresszuson is).

Csakhogy szónoklatában - az őszödi beszédhez hasonlóan - beismerte saját és a mögötte álló politikai tábor totális alkalmatlanságát az ország irányítására. Visszalökték az országot az adósságcsapdába, az előző ciklusban elhibázott gazdaságpolitikát folytattak, s a vezér elveszítette szavahihetőségét, ami gátolja az általa reformpolitikának nevezett irány végigvitelében (e politika bukása volt a népszavazás). Gyurcsány annyira hiteltelen, hogy a New York Timestól a 12 éves fiamig sokan kételkedtek a híreket hallgatva még abban is, hogy valóban otthagyja a kormányfői posztot. A választott technika - a köztársasági elnöknek átadott lemondás helyett konstruktív bizalmatlansági indítvány - indokolja gyanakvásunkat, hiszen ha a parlamenti többség nem tud megegyezni az utódjában, nincs közjogi kényszer a távozására. A kongresszusi beismerés és az akció feltételezett célja ismeretében mégsem valószínű a visszakozás. Az úgynevezett nyitott, nemzeti, szakértői kormány miniszterelnöke leginkább valamelyik neoliberális közgazdász vagy bankár (esetleg a Gyurcsány-klón Bajnai Gordon) lehet, akihez megszerezhető az úgynevezett SZDSZ vagy a függetlenek között ülő piciny Bokros Lajos-munkacsoport (MDF nevű parlamenti párt jelenleg nincs) támogatása. Ehhez le kell küzdeni az MSZP balszárnyának ellenállását is, ami általában sikerülni szokott. Olyan személy jöhet szóba, akinek nincsenek politikusi ambíciói 2010 utánra, aki nem ódzkodik a pofozógép szerepétől, aki a külföld felé garantálja a jövedelemszivattyú működtetését társadalmi robbanás nélkül, és nem korlátozza a féktelen étvágyú szocialista-liberális érdekcsoportokat az uniós és nemzeti források megcsapolásában.

Magyarországnak azonban nem helytartócserére, hanem mélyebb változásra van szüksége. Ennek útjában a bukott miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc csak az egyik akadály, ott van még az a parlament is, amelyik szavazataival a mostani csőd közeli állapotunkat előidézte. Jó tudni, hogy a szocialista vezér maga is beismerte kudarcukat, Őszödön pedig azon közgazdász- elit felett is pálcát tört, amelyik ma a haza megmentőjének szerepét készül eljátszani. Vezércsel, ami most történt, nem több, még ha benne is van a valódi politikai fordulat, az új választás lehetősége is. Egyelőre nincs okunk pezsgőt bontani: a magyar balliberálisok nem kormányképesek, de tovább kísérleteznének velünk. Meddig még?