Az unalomig ismételgethetjük, hogy az a nemzet, amely nem ismeri saját történelmét, arra kényszerül, hogy újra és újra átélje azt. Nem tanulnak. Nem érdekli a történelem az embereket? Nem, és erről nem tehetnek. Végül is nem lehet történelemoktatásnak nevezni azt a fél évszázados, bolsevista butítást, ami ezen a címen folyt, s tisztelet a kevés számú kivételként említhető történelemtanárnak, folyik tovább újabb húsz esztendeje ebben az országban. Ismétlésre kényszerülnek, kényszerülünk emiatt (is)? Igen, egyfolytában.

Beadta a lemondását Magyarország miniszterelnöke? Nem, Gyurcsány Ferenc, akit egyfajta civil kurázsiból igen sokan nem neveznek magyar miniszterelnöknek, s ha lehet, csak a nevén emlegetik, nem adta be a lemondását. Bejelentette, hogy ezen és ezen a napon távozik? Nem, a magyar, s talán a világtörténelem leghazugabb (ő dicsekedett, hogy hazudik, ő próbált jó kommunista módra a gazemberségből erényt kovácsolni) politikusa nem jelölt meg olyan időpontot, amikor egészen biztosan be fogja adni a lemondását.

Meddig terjed egy átlagos magyar választópolgár emlékezete? Akitől elhappolták a legvéresebb és legtanulságosabb évszázad, a 20. század történelmét? Az évszázadét, melyet cinikus és ostoba, hibás és szükségtelen kompromisszum következtében hagynak ki rendszerint az iskolai oktatásból (nagyon kell sietni, készülni kell az érettségire, az a gonosz tanterv, s így tovább). Épp ilyen ostoba kompromisszum teszi és tette lehetővé, hogy az 1970-es évekig négymillió (és azóta? erről még adat sincs) életképes magyar kisdedet (magzatnak eufemizálva a legyilkolt kisdedet, abortusznak hazudva egy népirtást) dobjanak vödörbe vagy vagdossanak szét elevenen egy hazug és fedezet nélküli, ázsiai szintű és ideiglenes jólét oltárán. Hasonló, soha senki által jóvá nem hagyott sunyi lapítás következménye, hogy hazánk huszadik esztendeje van folyamatosan a permanens jogsértés állapotában, hiszen aláíró félként a genfi egyezmény megszegésével szabotálja el 1956 háborús bűnöseinek bíróság elé állítását, ehelyett eltűri, hogy a rovott múltú söpredék eljusson a legmagasabb választott tisztségek betöltéséig. ("Na és?")

Hogy jön ez Gyurcsány "lemondásához", kérdezik jogosan, azon kifordult, ám közmegállapodás által elfogadott logika alapján, amely fundamentum nélkül követeli, hogy a boltozathoz azonnal eljussunk. S az alapzatról nem beszélünk: "nem politizálunk", ez modern államvallásunk egyik axiómája. Pedig minden mindennel összefügg és összeér. És igenis lenyúlik, mint Weöres írta, "a nyirkos fekete földbe, hol / a sárkány rohad".

Megválaszolatlanul hagytuk azt a kérdést is, hogy meddig terjed a magyar választók emlékezte. Próbálkozzunk a kizárásos módszerrel, Arisztotelész nyomán.

Ha az emberek ebben az országban többségében emlékeznének arra, miféle zavaros és egyensúlyát vesztett politikai helyzetben jutott hatalomra Gyurcsány Ferenc, egy lépéssel közelebb lennének a tisztánlátáshoz. Mert megy-e végül vagy sem, de mindenképpen fölsejlik 2004. augusztus 18-a, amikor a D-209-es ügynök (nevük is van nekik, csak hát a Jó Isten tudja, azonosak-e vele az ilyen személyek; ennyit tudunk róla, hogy egy ügynök, meg a kódja) leváltja Gyurcsány Ferenc sport-, Burány Sándor munkaügyi és Csillag István gazdasági minisztert. És beugrik augusztus 25., amikor bejelenti a lemondását Medgyessy; s egy húsztagú grémium rövidesen eldönti, hogy Gyurcsány Ferenc lesz Magyarország miniszterelnöke. Gyurcsány, akire választókörzeti jelöltként mindaddig senki, soha, egyetlen választókerületben nem szavazott, aki soha nem töltött be demokratikusan választott, közvetlen voksolással elnyerhető hivatali tisztséget egyetlen demokratikus intézményben sem. Alkotmányos ex-lex állapotban ötlötte ki egy erre soha föl nem hatalmazott, szűk társaság, akik körülbelül leképezték egy 80-as évekbeli KISZ-központi bizottsági ad-hoc kupaktanács összetételét, hogy ő legyen a magyar miniszterelnök. S most egy hasonló képességekkel és lehetőségekkel megáldott csoport eldöntheti, hogy az illegitim módon az ország élére került és távozását úri kedvében meglebegtető, ki tudja hányas számú ki tudja kicsodát - nevezzük Gyurcsány Ferencnek - ki fogja felváltani a hatalomban.

A teljes polgár nem határozható meg jobban, mint azzal, hogy részt vesz a bíráskodásban és a vezetésben, írja Arisztotelész (Politika III.) A teljes polgárok gyülekezete mindenekelőtt felemelné fejét. Ismerné történelmét, hogyan váltogatták egymást a zsarnokok, megtévesztő Janus-arccal, miközben megmaradt a zsarnokság. No, kérem, tanítsák, tanuljuk csak végig azt a 20. századot, mondaná a polgár. És felfedezné, hogy a koncentrációs táborokat a világon elsőként alkalmazó, a francia forradalom után a legkiterjedtebb tömeggyilkosságokat végrehajtó leninista rémuralom után Oroszhonban hogyan következik Sztálin időszaka, s miféle szusszanásnyi szünet után Brezsnyevé. Hogy nem reformokról szól egy ilyen kis szusszanásnyi időszak, hanem arról, hogyan húzzák szorosabbra a nyakunkon a kötelet.

A kötelet - ennek a végére jut a polgár a vörös uralom évei alatt, ha lemond arról, hogy részt vegyen a bíráskodásban és a vezetésben. Így például ha lemond arról, hogy gyermekeket nemzzen, helyette piperkőc, önző és buta élvezeteinek él. Mert elveszti jövőjét, persze múltját is egyben; a percbe kapaszkodva, percemberkeként könnyen befolyásolható lesz, s egyben kiszolgáltatottá. Nem a társadalom oszlopa, nem egy közösség része többé. Az 1980-as években a lengyel munkást, aki hitt Istenben és nagy családot tartott el (nem holmi léhűtőket) a fizetéséből, nem lehetett megtörni, és nem ment bele olcsó kompromisszumokba. Részt követelt magának a vezetésben, s a gdanski három nagy horgonyos kereszt felállításával bíráskodott történelmében is. Magyar munkásról rég nem, s lassan munkavállalóról sem beszélhetünk; kizárhatjuk, hogy egy erős, ütőképes polgárság (igenis, a munkás is "polgár", a szellemi alkalmazott is "munkás") csapna az asztalra Magyarországon, hogy felboruljanak végre a söjtöri lakomák leveses táljai. S kicsurranjon végre az igazság.

Kizárjuk-e vagy sem magunkat a történelmünkből, az még a jövő kérdése; a múlt megmásíthatatlan. Kun Béláék sunyi hatalomátvételével 1919. március 21-én, melynek forgatókönyve kísértetiesen megegyezik a bolsevikok oroszországi puccsával 1917 novemberében, hazánk addigi történelmének legtragikusabb korszaka, legvéresebb diktatúrája vette kezdetét.

A teljes polgár nem vonogatná a vállát, ha belegondolna, hogy a hazánkat hetedik éve kormányzó politikai erő nyíltan felvállalja Kun Béla örökségét. Március 21-e után nem március 22-e következett, hanem véget ért addigi történelmünk. Melynek során, lett légyen itt osztrák, török, vagy tatár, nem fordulhatott elő, ilyen mélyrepülés, hogy egy sikkasztó banktisztviselő (Kun) vezesse az országot, a Népszava újságírója (Szamuely Tibor) vezetésével zsebmetszőkből és betörőkből terrorkommandók alakuljanak (Lenin-fiúk, őket állította elégikus hangnemben piedesztálra a mi közpénzeinkből iszonyatos herdálással elkészült filmjei seregében Jancsó Miklós), s megostromolják a magyar vidéket, a fákra aggatva az ezer éves társadalmat megtartó földművest, földbirtokost, bírót, csendőrt, lelkészt. S nehézfegyverrel lőve a rémuralom ellen fölkelt magyar községet, Dunapatajt.

Sikkasztó banktisztviselő a történelem szemétdombjára vetett ország élén. De a teljes polgár ezt nem kiálthatja el közterein. Rabló hordák fosztogatják az országot. De a teljes polgár nem foghat fegyvert, hogy megvédje magát, és terein nem beszélhet ellenük. A történet, ugye, senkinek nem ismerős.

A harmadik mulasztást a múlt elfeledése és az ország átengedése után már ne is említsük: a régi garnitúra felelőseinek elmaradt felelősségre vonása lehetővé tette, hogy az új elit alapozzon meg kétes dinasztiákat, sérült uralkodócsaládokat. Neveket akarnak hallani? Tájékozódjanak. Ki vette át Cyrus Vance amerikai külügyminsztertől a Szent Koronát? Ki adott tűzparancsot 1956-ban? Ki volt egyben tagja a törvénytelen Magyar Forradalmi Munkás-paraszt Kormánynak? Az illető úriember leánya milyen nemzetiségű férfiúval kötött házasságot? Magyarország mellett nem Bulgáriát emlegette véletlenül egy kiugrott KGB-tag a napokban egy interjúban olyan országként, ahol a Szolgálat a legnagyobb hatalmat, befolyást élvezi?

De lapozzunk, lehet hogy ez már csak a múlt. (Persze nemcsak az, nem tanultunk belőle; szembejön még.) Esetleg, mivel elfelejtettük megtanulni (pedig már kétszer is volt alkalmunk rá) most újra szajkózhatjuk Bokros Lajos, alias Ricardo David nevét. Ne fárasszuk egymást: valószínűleg ő lesz az új miniszterelnök; a tudatát és emlékezetét vesztett magyar polgár hátán már behegedtek régebbi sebei. Nem véletlenül írt a magyar családokat esztelenül sanyargató Bokros korábban, még a Kádár-rendszer idején a Beszélőben - ha éppen nem külföldön tanult - David Ricardo nevét fölhasználva. Ricardo, az angol klasszikus közgazdaságtan egyik meghatározó alakja (1772-1823) dolgozta ki azt a munkaérték-elméletet, amelyre később Lasalle a vasbértörvényt alapozta. Miszerint "az átlagos munkabér nem lehet több a létminimumnál, mert ennél nagyobb bérek mellett a munkások gyorsan elszaporodnának, és akkor a növekvő munkaerőkínálat ismét a létminimumra szorítja le a munkabéreket". Körbeértünk: Bokros szerint 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.

Majd olyan kis aranyos morgással fogunk elégedetlenkedni, mert forradalmat ugye, azt nem tetszünk csinálni, és majd azt mondogatjuk, hogy ez már tűrhetetlen. Ugye most ez következik?

Egyelőre csak rágjuk a gumicsontot. Mert most ezen kell izgulnunk. Hogy ki lesz a miniszterelnök. Miért, eddig volt miniszterelnök? A visszaszámlálás közben megkezdődött.