- Viszonylag gyakran tudósít a média arról, hogy az Egyesült Államokban, vagy most éppen Németországban fiatalok fegyvert fogtak, majd aki a szemük elé került, azt lelötték. Az iskolai erőszak nálunk is egyre látványosabb, ugyanakkor nagy szerencsénkre fegyver még nem dördült.

- Ezeket a cselekményeket általában az iskolai erőszak dimenziójába helyezik még akkor is, ha az iskola falain kívül, de iskolatársak vagy kortárscsoportok között történik. Ebben a szomorú "versenyben" az Egyesült Államok az első, míg Németország a második helyen áll. S látjuk azt is: Magyarországon is fokozódik az erőszak eme fajtája.

- A lőfegyver szerencsére még nem került elő.

- Így van. De a legtöbb tanár, igazgató, ezzel foglalkozó gyakorlati szakember azt mondja, hogy Magyarországon növekszik az iskolai agresszió. Nem csak mennyiségileg, de minőségileg is.

- Mit jelent a minőségi változás?

- A minőségi változás az egyre durvább elkövetéseket jelenti. Megjelentek az egymás elleni rablások, zsarolások, illetve, hogy akkor is verik, rugdossák az áldozatokat, ha azok már védekezésre képtelenek. Ennek a jelenségnek a legszélsőségesebb változata a lőfegyver megjelenése az iskolákban. Amikor még évekkel korábban hallottuk, hogy az Egyesült Államokban a diák önkényesen felállt és kiment az óráról, vagy éppen a tanár nem tudta megtartani az óráját az órai rendbontások miatt, felszisszentünk: nálunk ez soha nem fordulhat elő.

- Ehhez a szép ábrándhoz képest ez is szinte mindennapossá vált.

- Úgy tűnik, hogy ez probléma - főleg a szakképző-, de már az elit iskolákban is - megjelent. Utóbbiban legfeljebb más formákat ölt, az itteni iskolák jobban képesek kezelni ezt a problémát, de lehet, hogy jobban meg tudják tartani az intézmény falain belül az ilyen történéseket. Ha nem is a közeljövőben, de nem lehet kizárni azt sem, hogy a hazai iskolák falain belül is megjelenik a lőfegyver, de azért azt lássuk, hogy az iskolai erőszak megnyilvánulásának ez a formája, még az ebből a szempontból fertőzöttebb külföldi országokban is inkább szórványos, s nem általános jelenség. A veszélyesebb helyzet megjelenése persze attól is függ, hogy a szakemberek és a döntéshozók mikor tudnak beavatkozni és megfordítani a rossz folyamatokat, vagy legalább csökkenteni azok hatását.

- De történik valamilyen érdemi beavatkozás? Tavaly nagyon hangos volt a sajtó az iskolai erőszak terjedése, felszínre kerülése miatt. Pszichológus-, meg kríziscsoportok indultak "vidékre", ám mintha állóvízben időznénk. Sőt: senki sem hibás, csak a tanárok, mert nem tudják kezelni a problémás gyerekeket. Közben pedig mintha nem vennék figyelembe az esetleges rossz családi körülményeket, az ezzel járó nem megfelelő szocializációt, vagy éppen a média káros tartalmait. Már nagyon régen be kellett volna avatkozni, nem?

- A fizika tanárt ért atrocitás idején volt először igazán hangos a sajtó, s akkor felvetődött, hogy valamit lépni kell. Akkor az oktatási tárca körüljárta a helyzetet, és azt mondta, hogy nem olyan súlyos ez a probléma, hogy bármit is tenni kellene. Aztán a sajtó egyre inkább ráirányította a figyelmet arra: itt problémák vannak, és csinálni kell valamit. Én úgy látom, hogy sok minden elindult, leginkább, hogy a szakemberek beszélnek a problémáról. Tudom, hogy ez nagyon kevés, de vannak gyakorlati megoldások, programok, ám ezek lényegében bevezetés szintűek, kipróbálás alatt, s nem kerülnek ki minden iskolába, minden osztályba.

Még mindig nagyon sokszor úgy tűnik, hogy senki nem csinál semmit, vagyis tehetetlenek vagyunk a problémával szemben. Az okok között említhetjük, hogy akik érdekeltek ebben a helyzetben, azok egymásra hárítják a felelősséget, azt keresik, ki a hibás. A szülő, az iskola, az iskola helyi fenntartója, vagy a szakminisztérium - egymást vádolják. A kölcsönös vádskodásban emellett az az érdekes helyzet állt elő, hogy ebből kikerült maga a gyerek. Vagy az ő bűnössége teljesen elvész, vagy tünetként kezelik, azt mondják, hogy az iskolai erőszak egy tünet, következménye annak, hogy a gyerekek nem tudják feldolgozni a családi és társadalmi feszültségeket. Az gondolom: lehet, hogy ez egy tünet, ám önálló társadalmi jelenség, társadalmi probléma is egyben, amelyet ennek megfelelően önállóan kellene kezelni.
A hatékony kezeléshez fel kellene tárni a konkrét kiváltó okokat; úgy látom, hogy ez nem történik meg. Egyre több kutatás szól arról, hogy milyen az elterjedtség, ám egy országos vizsgálat - amely pontosan mutatná a fertőzöttség mértékét és az okokat - nincsen. Egy-egy rendőrségi jelentésből tudjuk csak, hogy a fiatal azt állította: azért verte meg a másikat, mert elvette a szerelmét, nem barátkozik vele, vagy éppen a korábbi jó kapcsolat romlott meg.

- Ezek inkább egyéni pszichológiai megnyilvánulásoknak tűnnek, mint valamilyen rendszerszintű jelenségnek. És rém gyenge ok is mindenre, kiváltképpen az erőszakos viselkedésre.

- Egyéni megnyilvánulások, de ez tömegjelenségként kell kezelni. Ehhez társul, hogy nincs elég pénz arra sem, hogy egy-egy programot, továbbképzést mindenhol be-, vagy el tudjanak indítani. Ez súlyos hiányosságot jelent az iskolai erőszak kezelésében. Másfelől van még egy általam fontosnak tartott dolog, amiről el szoktak feledkezni. Egy-egy tapasztalat, jónak talált, kipróbált program egy-egy településen még nem jelenti, hogy ezek mindenhol alkalmasak a probléma kezelésére. Helyben, a helyi adottságokra kidolgozott, vagy arra konvertált megoldások szükségesek, s ebben partner kell, hogy legyen a helyi vezetés, az iskolákkal és szakemberekkel együtt.

- Említette, hogy megindult egy komolyabb párbeszéd erről a súlyos problémáról. Nem kellett volna már ezt sokkal korábban, akár 10 évvel ezelőtt is? A szakemberek mivel foglalkoztak? Lassan közhellyé válik, hogy milyen rossz - anómiás - állapotban van a magyar társadalom, így "termelve ki" a problémás fiatalokat is. Akik ugye felmérések szerint elfogadott érdekérvényesítő eszköznek fogadják el az erőszak alkalmazását is. A kutatók mivel foglalkoztak eddig?

- A kriminológusok nem is az iskolai erőszak, de általában az erőszakos cselekmények során már eléggé korán meghúzták a vészharangot. Bár az inkább a bűncselekményekre vonatkozott; olyanokra, amelyek konkrétan megjelenhettek az igazságszolgáltatásban. Ami pedig egy másik közegben történt - akár családon belül, akár az iskolában -, azt ott korábban "megoldották" helyben. Ez nem egy mostani probléma. A publikációk is azt mutatják: az iskolai erőszak történelmileg nagyon korán kimutatható volt, elég csak a tanár-diák viszonylatában megjelenő erőszakra gondolni, amely korábban még elfogadott, sőt elvárt volt. De így volt ez a diákok között kirobbanó verekedésekkel kapcsolatban is. A változás ott állhatott be, hogy napjainkban, a társadalom értékítéletében az erőszak egyes megjelenési formái más megítélés alá esnek.

- Arra gondol, hogy elfogadottabb lett az erőszak?

- Egyfelől igen. Emellett még mindig vannak olyan területek - és az iskolai agresszió is ilyen -, hogy hiába nőtt a toleranciaszint, érzékenyebbek vagyunk, amikor gyengébbeket, kiszolgáltatottabbakat ér ez az agresszió. Szülőként mondhatom: a felnőtt társadalom még mindig abban hisz, hogy a gyereknek jobb helye van az iskolában, mint kint az utcán. Ezért pedig a felnőtteket sokkolja, amikor tudomást szereznek az iskolai bántalmazásokról.

- Mit gondol a jelenlegi szabályozásról, amelyek a lőfegyverekhez történő hozzájutást regulázza? Védelmet nyújt az ellen, hogy fiatalok, vagy "illetéktelenek" fegyverhez juthassanak?

- Nagyon sok oka van az iskolai agressziónak, azonban a lőfegyvert nem okként határozzák meg, hanem tovább erősítő szituációs feltételként. Tehát vannak maguk az okok, illetve vannak az ezeket megerősítő helyzeti, szituációs tényezők. A fegyverviselési engedély és ennek szabályozása inkább a szituációs tényezők szabályozásába tartozik. Nem elkövetési ok, hanem a hozzájutás körülményei lehetnek visszatartó erejűek. Persze, ha valaki fegyverhez akar jutni, akkor képes annak megszerzésére. Ez ma már Magyarországon sem jelent problémát. A mai magyar fegyverviselési szabályozás elég jól ellátja a feladatát. Igaz, hogy egyre több, nem éles lőfegyver kerülhet ki a civil szférába - és talán ezen is el kell majd gondolkodni -, ám az igazán veszélyes, éles lőfegyverekkel kapcsolatban igen szigorú a szabályozás. Nem is ezzel van a gond.

Akik - gyerekek - hozzájutottak a fegyverekhez, külföldön is, azok szinte mind szülői fegyverek voltak. Vagyis a szülői felelősségen van a hangsúly: aki otthon fegyvert tart, az tartsa be a fegyverviselésre vonatkozó szabályozást is. Külön a fegyvert, a lőszert és a szekrényekhez a kulcsokat. Ha ezek hollétét a gyerek nem tudja, akkor annak visszatartó ereje van. De legalábbis nem jut olyan egyszerűen lőfegyverhez.

- Érzékelhető valamilyen változás abban a tekintetben, hogy nemek szerint miképpen oszlik meg a bűnelkövetés aránya és minősége?

- A kriminalitás általában véve férfi deviancia, ami legalábbis a statisztikai adatokat illeti, bár kriminológiai - szociológiai - pszichológiai szempontból a női bűnözés igen sok sajátossággal bír, vagyis nem elhanyagolhatók a női nem által elkövetett bűncselekmények sem. Az összbűnözésből a nők 13-18 százalék alatti arányban veszik ki részüket, ez a fiatalkorú lányoknál kicsit kisebb, de itt is és a felnőtteknél is az elmúlt 10 év távlatában a női elkövetők növekvő arányával kell számolnunk. Ami a kriminalitás minőségi oldalát illeti, mindkét nem esetében jellemző a vagyon elleni bűncselekmények kimagasló aránya, általában az is igaz, hogy valamennyi bűncselekmény típusban a férfiak elsődlegessége valósul meg, kivéve a csecsemőgyilkosságokat, illetve amíg büntették, a prostitúciót. A két nem közti különbség igazában abban nyilvánul meg, hogy a nők gyakrabban követnek el bűncselekményt hozzátartozóik, gyerekeik, férfi partnerük ellen, mint a férfiak. Jellemzőbben magányos bűnözők. Természetesen a fiatalkorú elkövetések kapcsán ez a nemi differencia kevésbé érvényesül, bűnözésük hasonlóbb jellegzetességet mutat.

- Általában milyen életkorban lépnek a "bűn útjára" a gyerekek az elmúlt, mondjuk 10-15 évhez viszonyítva? A média és annak szexista, erőszakos üzenetei egyre korábban találják meg a gyerekeket, végül is, bár ezt tagadják sokan, mintát adva.

- Vannak kirívó esetek, amikor 9-10 éves gyerekek bűncselekményeire derül fény, de nem ez az általános. Az első bűncselekmény elkövetésére korábban 14 éves kor körül került sor, napjainkra ez egyre korábbra, 12-13 életév közé tevődik. A fiatalkori bűnözés jellemzően korspecifikus jelleggel bír, ez azt jelenti, hogy az egyes korcsoportok nem egyformán érintettek a bűnelkövetés szempontjából. A fiatalkorú elkövetők esetén évek óta tendencia, hogy a 16-17 évesek bűnözési intenzitása a legmagasabb. Ez mellesleg azért aggasztó, mert csak keskeny határvonal van a teljes jogú felelősségvállalástól, vagyis a felnőttkortól, amikor is már a jog nem ad lehetőséget az enyhébb elbírálásra. Lényegében a fiatalkorral nő meg a bűnözés intenzitása, s egészen a 20-as életévek közepén éri el a csúcspontot.

- Az ilyen lövöldözések alkalmával az elkövetők legtöbbször öngyilkosok lesznek. Adja magát a kérdés: miért? A nagybani felelősségvállalás hiánya jelenik meg kicsiben?

- Nem hinném, hogy erről lenne szó. Azt hiszem - bár nem vagyok pszichológus -, ez egy összetettebb kérdés. Az a diák, aki úgy követ el iskolai erőszakot, hogy kirívóan durva eszközöket alkalmaz, mondjuk fegyvert, és számos - akár általa is jól ismert - diákot és tanárt öl meg, valószínűleg maga is számos problémával, kudarccal, frusztrációval terhelt. Végső lépése - mások megölése, s utána az önmaga elleni erőszak - talán egy utolsó kétségbeesett lépés, hogy már minden mindegy. Ebben az állapotban, ilyen tettek után, "könnyebb lehet" az önmagunk elleni erőszak is, amit más esetben nem mert megtenni, de már gondolt rá. De az is lehet, ahogy Ön mondta, hogy a következményeket felismerve - arra gondolva, mi vár rá - dönt az ilyen fiatal az öngyilkosság mellett, vagy éppen azért, mert nem tudná megmagyarázni tetteit.