Válság ugyanis ott lehet, ahol egy darabig legalább minden rendben működik, aztán ki tudja, miért, egyszer csak elromlanak a dolgok. Mint a házasságban, ahol szépen éldegél évekig férj-feleség, s aztán jön egy új szerelem, s oda a boldogság. Az MSZP és az SZDSZ ilyen-olyan frigyéből született magyar kormány azonban soha nem működött normális módon. Mondhatni permanens válságban volt, amióta hatalomra került. Úgyhogy nem Gyurcsány lemondása okozta a válságot. Az MSZP és az SZDSZ: maga a válság.

Szóval sok mindenről hallhattunk félig vagy egészen kormánypárti politikusoktól, leginkább persze arról, hogyan lehetne még mélyebben kotorászni a polgárok zsebeiben, egyvalamiről azonban hallgattak. Nevezetesen valahogy kifelejtették a keresgélésből is, meg a közbeszédből is a magyar társadalmat, az embereket. Nem mintha ebben bármi meglepő lenne, hiszen az eltelt öt-hét évben sem igen érdekelte ezeket a személyeket, milyen következményekkel jár az egyénre, a családokra, a kisebb-nagyobb emberi közösségekre ámokfutásuk. A hatalom akarásán és mindenáron való megtartásán kívül legfeljebb arra figyeltek, keleti vagy nyugati uraiknak is úgy-ahogy megfeleljenek. Igaz, még ez sem sikerült tökéletesen, de ez legyen az ő bajuk.

Csak látszólag nehéz kiállni a pulpitusra, s az arcunkba vágni: mindenkinek fájni fog. Hiába a sűrű szempillarezgetés, egy percig se gondoljuk, hogy bárki ezek közül átérzi, mi az, hogy fájni fog. Milliárdos vagyonokkal a hátuk mögött mit számít nekik, hogy tönkremegy az ország népe? Majd megvonják a vállukat: nem értettünk hozzá, ahogyan a libákhoz sem értettek. S ha nem kilenc, hanem kilencszáz ember lesz öngyilkos, na, Istenem! Több is veszett Mohácsnál.

Akárki lesz végül a miniszterelnök, bárkik kerülnek a kormányába, egyben biztosak lehetünk: szakértők lesznek. Szakértői a népnyúzásnak, az embertelenségnek, az együtt nem érzésnek. Hiszen ezek - bevallottan - nem politikusok akarnak lenni. Szakértők! S igazuk is van. A politika ugyanis a közösség ügyeivel való foglalkozás. Dehogyis akarnak ők a közösséggel foglalkozni. Legalábbis azzal egészen biztosan nem, amit úgy neveznek: nemzet, haza, társadalom. Mit bánják ezek a törvényhozók, hogy a cinikus "fájni fog" eleven emberek húsába vág majd. Mert hús-vér idősek várják remegve a postást, ha eljön a nyugdíjfizetés ideje, élő anyák és apák rágják szemlesütve a szájukat, mert nem telik rendes ruhára, ételre a gyereknek, igazi emberek ülnek este a sötétben kétségbeesve az ágyuk szélén, ha megjön a gáz-, a távhő- vagy a villanyszámla. Százezrek és milliók érzik úgy, hogy már nincsen tovább, "nincsen hová hátrálni", nincs már mitől megfosztani őket.

De mindez a szakértők számára nem érdekes. Majd jönnek a Bajnaik, a Veresek, a Gyurcsányok, a Kókák, tökéletes katonái a rombolásnak. Úgy jönnek, hogy el sem mentek valójában. A következő egy év - ha addig kitart a szakértelem - tehát egészen biztosan fájni fog. Lesz, akiknek az éhség és a hideg marja majd az oldalát, s lesznek, akiknek lelki gyötrelem is lesz minden egyes nap, amíg ők kormányoznak.

Sok mindenünk nem maradt már, csak a remény, hogy egyszer vége lesz. Ez a remény éltet bennünket, magyarokat is ezer évek óta. "Hiszen mikor Etelközben voltunk, s ki-kicsaptunk prédára, hányszor jöttünk arra haza, hogy se feleségünk, se sátrunk, se gyermekünk, s lám, még mindig élünk" - írja Ady.

Hiába minden szakértelmük, azért is túléljük őket.