A libás dolog, amellyel gazdák tömegét tette tönkre, még a kisebb. A nagyobb, hogy annak a kormánynak volt a gazdasági minisztere, amelyik soha nem sejtett mélységbe taszította az országot. Nincs új a vörös nap alatt. Ha Bajnai azt mondja: bizalom, végigfut a hátamon a hideg, éppúgy, mint amikor az elődje hazafiságot emlegetett.

Mióta megkezdődött a hosszú menetelés, amit jobb híján rendszerváltozásnak nevezünk, volt néhány posztkomcsi-neoliberális kormányunk. Bontogattuk a csomagjaikat: bombák voltak bennük. Az egyik a gyűrűsujjunkat tépte le, a másik a gyomrunkba ütött krátert, a harmadik repeszeket csapott a szívünk tájékába. Az arcunkat mindegyik megroncsolta. Csoda, hogy élünk; nem a feladóknak köszönhetjük, hanem a gondviselésnek. A szociális érzékenységet hangoztató Horn-kormány idején jött a Bokros-csomag, ami arról szólt, hogy elvesznek mindent, mert ürül a kassza, csőd van és válság, de később jó lesz. Nem lett jó. Nem mániám a Fideszt dicsérni, de tény, hogy miután a Bokros-csomagot kidobták az ablakon, és nekiláttak megvalósítani a szociális piacgazdaságot, sok minden megváltozott. Gyarapodásnak indultak a kisvállalkozások, az egész ország építkezett, szárnyalt az ingatlanpiac, az emberek házasodtak, gyereket nemzettek, a középosztály erősödött. (A neoliberális válságra most sincs más megoldás.)

És lám, jött Medgyessy a gyors és értelmetlen herdálóprogrammal, majd beindult a Gyurcsány-féle csomagküldő szolgálat. Kóka, Molnár, Horváth Ágnes. És most? Az énekes változik, a dal ugyanaz marad. Bajnai, mint jelezte, eltűnik egy év múlva. Biztosan elmegy valahová igazgatónak, átül a bársonyszékből egy bőrfotelbe. Addig az MSZP csóválgatja a fejét: jaj, Gordon, ekkorát szorítani, szegény nép. Utána majd azt mondják, nem mi voltunk, hanem a Bajnai. A képlet egyszerű. A liberális kapitalizmus válsága, legyen éppen bármekkora, az efféle figuráknak valójában nem nehézség, amit meg kell oldani, hanem ürügy, amire lehet hivatkozni. A rendszer sajátossága, hogy az államkassza nevű szakadt zsákban mindig hiány van. De nem is ez a lényeg, hanem hogy átszűrődjék rajta az a pénzmennyiség, amelyet a klientúra követel. Ez a mennyiség pedig egyre nagyobb.

Bajnai Gordon szerint túl sokat költöttünk, az a baj. De ki is pontosan, aki túl sokat költött? Amál néni, aki nem tudja kiváltani a gyógyszert? A Bács megyei kisparaszt, akinek a végrehajtó már a párnát is elvitte a feje alól? A közalkalmazott házaspár, amelyik azt latolgatja, pelenkát vegyen-e vagy BKV-bérletet? Tanár barátaim, akiknek nem telik könyvre? Aki túl sokat költött, az a neoliberális MSZP-SZDSZ-kormány. Persze nem a sajátját költötte: a miénket. Övék a haszon, miénk a megszorítás.

A valóság durvább, mint a rémálmaink. Fennen dölyföl a vörös nap, és nincs alatta új dolog. Bajnai Gordonnak hívják a miniszterelnököt. Átnyújt egy csomagot, és azt mondja: fájni fog, de bontsuk ki azért.

Bontsa a fene. Ezt már végre úgy kéne visszaadni, ahogy van. Inkább a kormány vesszen, mint az ország, nem?