Hirtelen úgy éreztem, el kellene mondani neki, hogy mit jelent ez a szó - magyarul. Vagy talán pontosabb lenne, ha azt írnám: mit jelent ez a szó egy magyarnak. Mögöttem vásárlók álltak, elég abszurd lett volna, ha egy horvát embernek a razglednica jelentését magyarázgatom. Kijöttem tehát az üzletből, forgattam a kezemben a képeslapot ostobán, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak az Abdánál megölt Radnóti Miklós utolsó verseire, a Razglednicákra. A véres noteszra, amelyet a zsebében találtak, amikor kiemelték a tömegsírból. A dalmáciai zsibongás, a turisták színes forgataga szinte eltűnt, egy kezemben tartott tárgy hirtelen összekapcsolódott egy abban a percben és egy nagyon régen hallott hangsorral. Egybeláncolódásuk mögött ott volt a múlt, a történelem, a sebeket máig oly bőkezűen osztó magyar-zsidó történet. S igen, ott volt mindenekelőtt a költészet mágikus ereje, pedig csak egy olcsó képeslapot tartottak az ujjaim, de vele az egész véres huszadik század egy törtpillanatra visszaömlött. Jelt adott magáról a lezárhatatlan múlt.

Ezen a május ötödikei napon, száz évvel ezelőtt született Radnóti Miklós. A huszadik század első évtizedében, amikor a hazai polgárosodás még minden aktív erőt igényelt és magába szívott. Eötvösék, Deákék kitartó tevékenysége nyomán nagyjából a századfordulóra érett be egy folyamat, amelynek célja volt, hogy a magyar zsidók emancipációja szervesen hozzátartozzék a hazai polgárosodáshoz. Ekkor még a zsidóság emancipációja és asszimilációja sokaknak szinte ugyanazt jelentette, ami aztán előbb a vörösterror, később a barnaveszedelem miatt a század későbbi évtizedeiben soha többé nem ismétlődött meg.

A szülésbe Radnóti édesanyja belehalt, ikertestvérét sem lehetett megmenteni. Korai, súlyos lelki teher nehezedett az érzékeny fiúra, kéretlen példázatot kapott személyes megtapasztalással az eredendő bűn abszurd vonásairól. Tizenkét éves volt, amikor apját is elvesztette, rokonok nevelték. Nagyon korán kezdett verseket írni, tizenöt évesen már publikált.

Mint oly sokak, akik mögül kizuhant a féltő család, társat keresett, társra lelt Gyarmati Fanni személyében. (Ismertem valakit, aki azért adta gyermekének ezt a keresztnevet, hogy majd felnőtt nőként egy férfi számára ő is a halál erején átsugárzó megtartó erő legyen.) Verseskötetei egymás után jelentek meg, hangjának alaptónusa a gyöngédség mellett az életszeretet. De ez nála sosem tékozló őserő, hanem inkább törékeny idillbe oltott harmóniavágy. Senkit nem találunk a magyar költészetben, akinek egész ifjúi korszakát ilyen mértékben áthatja a létbe vetettség rejtett fájdalma és a létezés fölötti himnikus öröm szépsége. Milyen szomorú, hogy az a verse, amiért vaskalaposok perbe fogták és meghurcolták, éppen a krisztusi szeretet lényegét jelentő életörömről szól, álszentség, szemforgatás nélkül. Néha úgy érezzük, Radnótinak - a biztos halál tudatával megsebzett verseit leszámítva - majdnem minden verse szerelmes vers. S nem azért, mintha mindig erről az érzésről írt volna, hanem mert minden versében ott van a léleknek az a finom érintése és megérintettsége, ami csak a szerelemben válik köznapi valósággá. Azt írja a Sem emlék, sem varázslat című versében: "tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, / mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban."

Ne vigasztaljuk magunkat: nem csak az angyalban hitt. Egy hazában is hitt, amely megvédi, ha kell, a bajban. Nem így történt. El kell viselnünk, nekünk, utódoknak, hogy közelgő halála előtt legszelídebb szavú, de ha a sors úgy hozta, prófétai haragú költőnk keserűen rádöbbent: "nem véd meg engem / sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; / ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. / Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - /talán most senki sincs." Egyik német fordítója, egyben rajongója, Franz Fühmann szerint "a tiszta szó" Radnóti minden versében "hazugságtól és félelemtől mentesen, kristályként ragyog". Sokat elárul Radnóti Miklós költői erejéről, hogy ezt a kristályragyogást egy nyelvünket csak felnőttként megtanult német író is megérzi.

A kádári diktatúra tankönyvein felnevelkedett nemzedékek egy árva szót sem olvashattak arról, hogy Radnóti Miklós a halála előtt nem sokkal megkeresztelkedett és katolikussá lett. Kortársak és a tények szerint eléggé egyértelmű, hogy a háborús pokolnak azokban az utolsó éveiben, amikor az ember "kéjjel ölt, nemcsak parancsra", már aligha remélhette, hogy kitérésével elkerülheti a zsidókra mért sorstalan sorsot. Másutt kell keresnünk a magyarázatot. Mindenki önmagát jellemzi, ahogyan fogalmaz Radnóti életének erről a mozzanatáról, ez alól én sem leszek kivétel. Van egy költőnk, zsidónak született, magyar hazához tartozónak, magyar költőnek tartotta magát. Amikor nem varrta fel a sárga csillagot, inkább ki sem ment az utcára, akkor nem megtagadott, hanem kevesellt valamit. Valamit kevesellt, és valamit felmutatott. Egész költészete arról szólt, mit ad nekünk emberlétünk, milyen örömet, miféle szépségeket, s mit tudunk ebből visszaadni, mit tudunk adni másoknak. Nem zsidó a magyarnak, nem magyar a zsidónak, hanem az egyik ember a másik embernek.

Halála sem szólhatott másról, mint élete.