- Egyre hangsúlyosabban érezhető, hogy a pártok belpolitikai erőfelmérőként tekintenek az EP-választásra. Ez érződik a polgárokon is?

- Igen, és teljesen érthető, hogy választókat nem az Európai Unió aktuális kérdései mozgósíthatják, hanem a magyarországi helyzet. De mindez nem a tájékozottság hiányára vezethető vissza, sokkal inkább a bizalom kérdésére. Ahogy a választók azt a pártot hatalmazzák fel az ország vezetésére, amelyikben az adott időszakban a leginkább bíznak, úgy az EP-be is annak az erőnek a jelöltjeit akarják kiküldeni, amelyikkel a legjobban egyetértenek. Ha tehát egy mondatban akarjuk összefoglalni, akkor ez egy belpolitikai döntés a külpolitikáról.

- Míg a tavalyi szociális népszavazáson a többség várakozását felülmúló részvétel volt, az időközi választásokon, a pécsit kivéve, az utóbbi hónapokban is kevesen mentek el voksolni. Június hetedikén mi várható részvétel tekintetében?

- Az a harminckilenc százalék, amelyik 2004-ben elment szavazni, nagy valószínűséggel most is ott lesz. A meglepetés tehát az ez alatti részvétel lenne. A negyven- és a hatvanszázalékos részvétel között azonban van egy átmeneti zóna, ez a húszszázaléknyi szavazó az, amelyik az utolsó pillanatban határoz. Nem feltétlenül azt dönti el ilyenkor, kit tart a legszimpatikusabbnak, hanem azt mérlegeli, a számára legrokonszenvesebb pártot szereti-e annyira, hogy miatta el is menjen szavazni. Amiért én nem zárnám ki a tavalyi népszavazáshoz hasonló, ötven százalék körüli részvételt, az a kampányok közötti különbség. Tavaly ugye annak ellenére mentek el sokan, hogy az MSZP és az SZDSZ arra játszott: kevesen járuljanak az urnákhoz és így eredménytelen legyen a népszavazás. Most azonban, az ellenzékhez hasonlóan állítólag ők is mozgósítani próbálnak.

- Bár nyilván az MSZP-nek és a Fidesznek sem mindegy az arány, de a két nagy párt között csak a különbség a kérdés, a sorrend nem. A kispártoknak, leginkább az MDF-nek, az SZDSZ-nek és a Jobbiknak azonban kulcskérdés a saját erejükhöz mérten jó szereplés. Mennyire dönti el a sorsukat ez a voksolás?

- Ha az imént említett ötvenszázalékos részvételt vesszük alapul, akkora bejutáshoz körülbelül kétszázezer szavazat kell, amit a kispártoknak nehéz lesz elérni. Hogy melyiküknek mennyi esélye van, arra a kopogtatócédulákból nehéz következtetni, hiszen az ajánlószelvényt könnyebben adják oda az emberek, minta szavazatukat (az 1998-as választás előtt a MIÉP több mint 300 ezer ajánlószelvényt gyűjtött össze, voksból azonban kevesebb, mint 250 ezret kaptak - a szerk.) Abból tehát, hogy például a Jobbik hány kopogtatót szedett össze, még nem következik, hogy ugyanannyi szavazatuk is lesz. Mindenesetre azt gondolom, hogy ők már azt is pozitívan tudnák kommunikálni, ha nem jutnának ki Brüsszelbe, de megelőznék az MDF-et és az SZDSZ-t, míg a két parlamenti kispárt sorsát megpecsételheti egy most elszenvedett nagy kudarc. Az utóbbi hetek legizgalmasabb fejleménye az SZDSZ és a Jobbik érdekszövetsége. A liberálisoknak jó, ha velük szemben van egy félelmetes Jobbik, mint mozgósító hatással bíró, erős ellenség, és ez fordítva is így van.

- Milyen következménye lehet az eredménynek a kormányra nézve?

- Egy nagyarányú Fidesz-sikernek lenne következménye, ez még biztosabb, mint a tavalyi népszavazásnál volt. Hogy ez azt jelentené, hogy egy erős szocialista önkormányzati lobbi kikényszerítené az előrehozott választást, vagy pedig azt, hogy marad Bajnai, de egy minden eddiginél tehetetlenebb kormánya lesz, megjósolhatatlan. Mindenesetre a kormányfő tanácsadóinak koncepciója gyorsan megbukott, hiszen az volt a terv, hogy az új miniszterelnök egy pártok fölött álló szakértőként jelenik meg. Ehhez képest Lendvai Ildikó már az MSZP kongresszusán szocialista kormánynak nevezte ezt a kabinetet, aztán Bajnaival elénekeltették az Internacionálét, majd május elsején és a pécsi időközi választás kampányában is megjelent MSZP-s párteseményen. Ezzel aztán végleg a szocialistákhoz láncolta magát. Így egy elsöprő fideszes siker esetén nem kizárt, hogy a négy hónapig miniszterelnökösködő, ezalatt a trianoni békeszerződés aláíró Simonyi-Semadam Sándorhoz hasonlóan úgy vonulna be a történelembe, mint aki meghozott egy-két fájdalmas intézkedést, majd rögtön mennie kellett.