Hungaricum

Néhány éve még azt gondoltuk: nekünk, magyaroknak nincs mitől félnünk. Dolgozni tudunk, szeretünk - Kolompár Orbán eltérő álláspontját nem osztjuk -, ráadásul számos olyan termékünk van, amely megállja a helyét az uniós piacon is. Majd ezekre kell különös figyelmet fordítani, ezekbe kell befektetni, ezeket kell reklámozni. A tokajit, a gyulai kolbászt, a téliszalámit. A herendit, a Zsolnay-porcelánt, az ajkai kristályt. Így hittük. Mára kiderült: mindegyikkel baj van. Ha ma azt a szót halljuk, hogy hungaricum, biztosak lehetünk abban, hogy a fogalomhoz nem a jó üzlet társul, hanem a csődközeliség, a tőkehiány, az elbocsátások, a gyárbezárás réme.

Létrehozva: 2009. május 18., 07:38	nyomtat	küld

A "kolbásztúra" jól hangzik, jelenthetné azt is, hogy egy jókedvű csoport nyakába veszi kirándulóhelyeinket, s megéhezéskor a hátizsákokból nem holmi konzerv, hanem büszkeségünk, a fagyot-forróságot egyaránt jól tűrő gyulai kolbász kerül elő. Nem azt jelenti. Kolbásztúrára ma a gyulai termékszövetség helyi képviselői vállalkoznak, akik a húskombinát tönkremenetelébe nem akarnak belenyugodni. A kormány segítségét kérik. Aláírásokat gyűjtenek, élőláncot állítanak. Megostromolják a szaktárcákat: ha minisztert látnak, egy szál kolbásszal támadásba lendülnek.

Budapest mással van elfoglalva. Fasizmus és rasszizmus ellen tüntet. Tenger bajunkban a parlament MSZP-s és SZDSZ-es képviselői bőrszínről, bőrfejűekről szónokolnak - és nem sül le a képükről a bőr. A vidék végóráit éli. Tőkeinjekció kellene itt is, ott is. De nálunk csak kormánypropagandára, tehetségtelen politikusok, népnyúzó programok fényezésére van pénz. Az MSZP-s bulik, mutyik és csalások világától a termelés, az értékek létrehozásának világa teljesen idegen. Zuschlag és társai 80 millió forintos csalás miatt kerültek bíróság elé. Az ajkai gyárban május elején az áramszolgáltató 18,8 millió forintos díjtartozás miatt kapcsolta ki az áramot. Miközben a mutyik világában hatalmas pénzek tűnnek el, a Gyulán, Tokajban, Ajkán, Pécsett előállított hungaricumoknak nem jut sem hathatós kormányzati figyelem, sem érdemi segítség.

Azokban a napokban, amikor az ajkai gyárban kikapcsolták az áramot, Bajnai Gordon kijelentette: "Soha ennyi pénzt nem költhettünk az ország modernizációjára, fejlődésére, mint amennyit most az Európai Unió támogatásával, segítségével befektethetünk." Kellemes lehetett a dunántúli városban ezt a diadalittas kormányfői kitételt hallani, amikor éppen aggregátorokra állították át az üzemet, hogy az üveg ne kössön meg a kádakban.

A balatoni borászok forgalma a felére csökkent. A boltok tele vannak gyenge minőségű importborokkal, a magyar gazda pedig tönkremegy. Erős jelkép, hogy az uniótól nem a hetedhét országban híres szőlőtermelésünkhöz, hanem jól termő szőlőültetvények kivágására lehet ma támogatást szerezni. De öngyilkos gesztusokért nem kell a szomszédba mennünk: Tokaj környéki települések lemondtak volna a világörökség címről, mert a bortermelésből arrafelé nem lehet megélni. Ilyen kívánságot csak a nyomor diktál. Ha Tokajban nem a bor, hanem a szalmaégető az üzlet, akkor Magyarország a veséjét árulja. A szőlőültetvényeket kivágjuk, a Zsolnay-, a herendi, a hollóházi porcelán nem számít értéknek, a téliszalámi, a gyulai kolbász gyártói megmaradásukért küzdenek.

De mi lesz a magyar hungaricum? Miről ismerszünk meg? Miről leszünk híresek, egyediek és összetéveszthetetlenek? Hogy szocialista kormányzás idején rekordsebességgel csúsztunk vissza az adósságcsapdába? Hogy ez az az ország, ahol nemzeti ünnepen rendőrök verik szét az ünneplőket? Vagy az lesz a hungaricum, hogy volt egy pufajkás, egy szt-tiszt, egy hazudós meg egy "libás" miniszterelnökünk?

Maradnék a tokajinál meg a gyulainál.

(Körmendy Zsuzsanna, Magyar Nemzet)