A leragasztott plakáton Kál Károly, a csepeli szabad demokraták elnöke, önkormányzati képviselője adta tudtára a világnak, hogy "Európában otthon vagyunk!", de a harcos munkáskerületben ez az üzenet valamiképpen elvesztette az aktualitását. A párt vezetőinek döntése azt a benyomást kelti bennünk: aki nagyon otthon van Európában, az nem biztos, hogy Csepelen is otthon érezheti magát, lett légyen akár helyi liberális kiskirály az illető.

Pedig Kál Károlyék valóban otthon vannak Európában, titkosszolgálati érdemeik belépést biztosítanak számukra a legelőkelőbb szalonokba is. Persze, jobb, ha a titkosszolgaság ténye titokban marad, s csak a bennfentesek számára ismert és járható csatornákon keresztül hasznosítják a "cégnél" szerzett, semmihez nem fogható tudást és szakértelmet. A nyilvánosság kifejezetten árt a szakértelemnek, mintha a társadalom tájékozottsága tompítaná a szakemberek agyát, s megkérdőjelezné kivételes hozzáértésüket, bármire való rátermettségüket. Kál Károly is milyen jól elvolt csepeli SZDSZ-es elnökként, önkormányzati képviselőként, buzgott benne a tettvágy, a segítőkészség, az elvhűség és a lokálpatriotizmus. A rendszerváltás után MSZP-s volt, később az SZDSZ-hez igazolt, így próbált hidat verni a két, hajdani ellenség között, s szándékát, legalábbis egyéni szinten, siker koronázta. A szocialista vezetésű önkormányzattól megbízást kapott az egykori Csepel Művek területeinek őrzésére. Itt mutatkozott meg univerzális felkészültsége. Az őrzött területre tonnaszám hordatta a környezetszennyező galvániszapot, az illetéktelen behatoló megnézhette magát. A nehéz felfogású bürokraták végül elhordatták ezt a védőréteget, de Kál Károly zsenialitását is elismerték, legalább annyiban, hogy milliós bevételeit megtarthatta, és nem vonták felelősségre.

Kál Károly igenis joggal hirdette, hogy ő és a hozzá hasonlók otthon vannak Európában. Balszerencséjére túl nagy publicitást kapott az a tény, hogy ezt az otthonos érzést az állampárti kémelhárítás hivatásos állományú tisztjeként alapozta meg. Erre leragasztották a plakátját. Ráadásul azok, akik hasznot húztak szakértelméből, akiknek javára és épülésére szorgoskodott az utóbbi években. Az SZDSZ, a sajátjai, az érett fővel választott pártja tagadta meg ily rútul. Mert az SZDSZ tulajdonképpen érzékeny ezekre az egykori titkosszolgákra, Kivágó Iván Györgyné múltjától is fintorogtak. Kivágónénak nyilván rendben volt az útlevele, s nem csak "brahiból" járt be a Gyorskocsi utcába és a hasonló, kétes hírű, illetve titkú intézményekbe. Saját bevallása szerint III/II-es tisztként soha nem ártott senkinek, de akkor mit csinált szegény jótét lélek, hiszen a folyamatos semmittevésért még a szolgálatok sem adtak fizetést. Mindenesetre, amíg nem verték nagydobra múltját, ő is megkapta "senkinek nem ártó" szolgálataiért a jutalmat, hiszen havi egymilliót bezsebelő nyugdíjast ritkán találunk, a kommunizmus üldözöttei között biztosan nem. Demszky Gábor, mint erkölcsi etalon, nem is eskette fel Kivágónét, ám ezzel a heroikus gesztusával önkéntelenül leragasztotta Kál Károly óriásplakátjait. Ha az MSZP-s kémelhárító csípi a szabad demokraták szemét, nem hunyhatnak szemet saját kémelhárítójuk virgonckodása felett sem.

Egyébként is, akinek fény derül titkosszolgálati múltjára, az nem az SZDSZ-be való. Legalább annyit elvárhatnak tagjaiktól, vezetőiktől, emblematikus figuráiktól, hogy megőrizzék azt a titkot, amire imidzsük és legendájuk épül.