Csak egy ilyen lelki beteg országban merülhet fel az a gondolat, hogy a kormány az adófizetők pénzének terhére felvett IMF-kölcsönből hatszázmilliárd forintot adna azoknak a bankoknak, amelyek egyébként jól megvannak e juttatás nélkül is. A két hazai tulajdonú pénzintézet, az OTP és az FHB már megkapta a maga állami mentőövét, ami még érthető is, hiszen kiket segítsünk a közösből a válságban, ha nem a sajátjainkat.

Ugyanakkor a két bank támogatásából az is következik, hogy a további forrásokból csak a külföldi tulajdonú pénzintézetek hazai leánycégei részesülhetnek. Tehát, ha ne adj' isten valósággá válik az Orbán Viktor által világgá röppentett Fidesz-értesülés - amelyet érdekes módon eddig még senki sem cáfolt a túloldalról -, akkor a Bajnai-kabinet azon cégek elé szórja bőkezűen a magyar polgárokat még évekig terhelő IMF-pénzeket, amiknek külföldi tulajdonosai már jelentős mértékű közpénzt kaptak anyaországuktól, és hazai kirendeltségeik egyébként sem zárták veszteségesen a múlt évet. Ráadásul úgy toljuk az orruk alá az ajándék bankjegyhegyeket, hogy közben rá sem kérdezünk arra, vajon mi a szándékuk azzal a csillagászati összegű tartalékkal, amit a Magyar Nemzeti Banknál halmoztak fel ahelyett, hogy hitelekkel segítenék a magyar családokat és a hazai vállalkozásokat.

Most már ott tartunk, hogy a hungaricumokat gyártó húsüzemek, vágóhídjaink is az összeomlás szélére kerültek, mert a bankok ülnek a pénzükön, és nem adnak belőle egy fillért sem. Ezt tényleg érdemes támogatni. A vállalkozások csődbe sodrói, a devizahitelek törlesztőrészletét kétszeresére emelők, a bajbajutottakat vagyonuktól fél áron megfosztók csakugyan juttatást érdemelnek. S azt csak remélni lehet, hogy ez az indokolatlan pénzeső nem valamiféle feltétele egy Brüsszelben napokban nyilvánosságot látott nyilatkozat megszületésének, amiben hat multinacionális bank nagylelkűen felvállalta, hogy alkalomadtán segít magyarországi cégeinek. Lehet, hogy olyan vállalásért fizetünk, ami egyébként az érintettek kutya kötelessége?

Legalább ilyen abszurd és önpusztító fejlemény a Gazdasági Versenyhivatal bejelentése, miszerint eljárás indul az agrártermelők, a feldolgozók és a kereskedők ellen, mert egy egyébként nem túl sok mindenre kötelező dokumentumban meg merték különböztetni egymástól a magyar és a külföldi importból származó termékeket. Főbenjáró bűn ez - legalábbis a hazai versenyjogi szabályozást lobogtató és az uniós gyakorlatot citáló hivatal szerint. Ha ez csakugyan így van, könnyen lehetne élcelődni a kifogásolt kódex felett bábáskodó agrártárcán: egy törvényellenes akcióhoz adta a nevét. Ugyanakkor a helyzet jóval szomorúbb. Mint cseppben a tenger, úgy mutatja meg ez az ügy, hogy ma ebben az országban - vagy ebben az Európában? - még egy végletekig fellúgozott, óvatos, vérszegény kísérletet sem tehetünk azért, hogy önmagunkat megvédjük az összehasonlíthatatlanul jobb helyzeti előnyben lévő versenytársakkal szemben.

Versenyjogi szabályozás, ami az egyenlősdi jegyében az erősnek segít. Hozzáteszem: nem biztos, hogy ezt az unió mindegyik országában ilyen komolyan veszik. Csak mi, a közös Európa éltanulói. Akik hajlandók önként is feláldozni magukat mások jövőjéért.