Persze a mi szakszervezeteink is felléptek bizonyos érdekek védelmében. Mindenekelőtt a szocializmus, a párt és az adott vállalatvezetés érdekeinek védelmében. Azok meg amúgy is a mi érdekeinket képviselték, ahogy az már a szovjet üdvösségi modellben rég ki lett találva. Csak egy ilyen álmozgalommal fordulhatott elő, hogy aztán elvitték a vagyonát. Leltár sohasem készült róla, a szakszervezeti tagoknak pedig az égvilágon soha, semmilyen rálátásuk sem volt az eseményekre.

A legnagyobb értéket a SZOT-üdülők képezték, amelyeket akkor, vagyis közvetlenül a rendszerváltás után összesen 25 milliárd forintra tartottak egyes szakértők. Hihetetlen vagyon volt ez így, könyvszerinti értékben is, a benne rejlő perspektívákat tekintve pedig még ennél is sokkal nagyobb. Hogy milyen perspektíváról van szó? Természetesen arról, hogy szét lehetett volna osztani ezt a vagyont az új, valódi szakszervezetek között, beindítva ezzel a működésüket. A semmire azonban nem építhettek, a SZOT utódjának, az MSZOSZ-nek pedig nem kellett pénz, az a valós érdekvédelmi munka helyett továbbra is a pártállami elit szatellitszervezete maradt.

Összesen 365 szakszervezeti ingatlan tűnt el. Olybá tűnik, a módszer, amellyel eltüntették ezeket, a balkáni jogbizonytalanság, a KGB-s konspiráció és a Cosa Nostra cinizmusának keveréke. Van benne minden. Még olyan is, hogy egész egyszerűen nem szolgáltattak ki fontos iratokat az ÁSZ-nak, amikor a testület a szakszervezeti ingatlanvagyon pillanatnyi helyzetét szerette volna ellenőrizni. Merthogy az éppen mozgásban volt, és az ÁSZ talán azt is gyanította, hogy honnan és hová. Egy esztergályos persze még mindig nem figyelt oda arra, hogy milyen alapítványi és részvénytársasági röppályákon halad a szakszervezeti ingatlanvagyon, s hogy milyen tulajdonosi és működtetői dimenziókba kerül. Őt a kedvezményes üdülési csekkek érdekelték volna, de ma is csak hatvanezer embernek jut belőle évente, és egy feltűnően sovány osztalék a Magyar Nemzeti Üdültetési Alapítványnak.

Nem csodálkozunk ezen, ha tudjuk, hogy mára az Arago nevű vállalkozás többségi tulajdonában van az egykori szakszervezeti üdülővagyon. Ez Leisztinger Tamás cége. Ő pedig az a tipikus privatizátor, aki egyrészt az szocialisták holdudvarába tartozik, másrészt pedig nem is termelőeszközöket vásárol, hanem pénzt, amiből még több forintot lehet csinálni. A működtetés, a vagyonból kihozható üdvös produktum, az előállított érték nem érdekli. Csak a benne rejlő spekulációs lehetőség. Így vette meg annak idején a Picket is, amelynek rövidesen elhalványul több mint százéves csillagragyogása, na persze olcsó, fagyasztott importhúsból nem lehet olyan szalámit csinálni, mint a hazai mangalicából... Csányi aztán ezt megfordította.

Az üdülőkben is óriási érték és hatalmas lehetőség fekszik. A rendőrség azonban a 2002-es kormányváltás után rögtön megszüntette a szakszervezeti vagyon átjátszásával kapcsolatosan folytatott nyomozást. Mint ahogy az ilyen megszüntetéseket Medgyessy Péter be is ígérte még miniszterelnök-jelöltként. És most nemcsak kizsebelten áll itt a magyar munkavállaló, hanem hovatovább kidobottan is. Mert ezek a privatizációs ügyek ágyaztak meg annak a mélységes gazdasági és morális válságnak, amelyben most ez az ország fuldoklik.