Egyetértek Stefka István főszerkesztő vitaindító iratának záró soraival: "A hét év alatt felgyülemlett szennyet, a romokat és a következő hónapok hordalékát nem lesz könnyű eltakarítani. A károkat fel kell mérni, és alkalmas emberekkel nemzeti közmegegyezéssel fel kell építeni a harmadik évezred új Magyarországát."

Valóban erről van szó, a romok eltakarítása nem lesz könnyű. S nagyon sokaktól hallom azt is, hogy az újjáépítés sok-sok évet, talán évtizedeket vesz igénybe. Azzal érvelnek, hogy nem pusztán a nemzeti vagyon visszaszerzése, megőrzése, megerősítése, gazdasági bajaink orvoslása, a hatalmas eladósodottságunk kezelése lesz horribilis feladat, hanem azon a pusztításon lesz nagyon nehéz úrrá lenni, amit a posztkommunista korszak az emberi agyakban és lelkekben okozott. Nehéz lesz talpra állítani az embereket, feltölteni önbizalommal és állampolgári öntudattal, nemzeti büszkeséggel.

Sok igazság van ebben, de mégis állítom, nem kell évtizedeket várni az ország újjászületéséhez. Ez akár néhány éven belül, akár egy kormányzati ciklus alatt is megtörténhet.

Miért vagyok ilyen optimista? Először is azért, mert ez év tavaszára kialakult hazánkban egy világos és egyértelmű korszellem, korhangulat, amely gondolataiban és érzelmeiben már egyértelműen "sutba vágta" a régit, a posztkommunista, posztkádári korszakot, s várja a megújulást, amelyben ismét tervezheti jövőjét az egyén, a család, illetve az ország.

S ez a várakozás olyan pozitív energiát jelent a magyar társadalom egészének, amely kirobbanó lelkesedéssel segíti majd egy új, legitim kormány munkáját, s ha az új kabinet valóban meg is adja a lehetőséget az embereknek az élet sok-sok területén arra, hogy hasznosan dolgozzanak, építsenek és újjáépítsenek, akkor ezzel a már nagyon régen várt lehetőséggel élni is fognak az emberek. Élni, nem visszaélni.

A másik biztató mozzanatot a nemzetközi tapasztalatok adják. A modern történelemben, politikatörténetben több példa is van arra, hogy országok, amelyek hosszú évtizedekig vagy tán évszázadokig éltek elnyomásban és széttöredezettségben, képesek voltak - kedvező történelmi körülmények között - viszonylag gyorsan megújulni. Ilyen volt például a szomszédos Ausztria, mely ország hosszú évtizedekig totális megosztottságban ("vörösök és feketék") élt, a háború és az osztrák államszerződés (1955) után azonban egy évtized alatt kidolgozták a maguk együttéléses rendszerét ("arányosításnak", "szociális partnerségnek" nevezték ezt), s a hatvanas évektől hatalmas fejlődésnek indultak, ami a mai napig tart. De beszélhetünk Írországról is, ahol a két, egyaránt a nemzeti érdekek mellett elkötelezett (fontos különbség hazánkhoz képest!) párt hosszú évek komoly csatái után megállapodott az ország fejlődésének alapvető kérdéseiben, s az ország felvirágzott. (A mai válságas már más okokkal függ össze.) S végül vehetjük Németországot is: 1963-ban egy szociológiai felmérés azt mutatta, hogy a német emberek döntő része értékválasztásait tekintve még nem szakadt el a náci időszaktól. Ám a hetvenes évekre ez megváltozott, s egy 1980-as újabb felmérés már azt rögzítette, hogy a németek többsége elkötelezett híve a demokráciának.

A harmadik döntő mozzanat pedig az, hogy most először van esélye egy pártnak arra, hogy olyan előnnyel győzzön a következő választásokon, amely még ha nem is kétharmados, de garanciát ad arra, hogy biztos társadalmi támogatással, biztos parlamenti többséggel valósítsa meg elképzeléseit. Ami azonban nagyon fontos, s erre Stefka István is utalt: nemzeti közmegegyezésre lesz szükség. Mit jelent ez? Azt, hogy soha nem a szavazók az ellenfelek, hanem mindig azok a politikai elitek, amelyek az országot a tönk szélére juttatják, itt és most a balliberális pártok irányítói. Velük lehetetlen és szükségtelen a közmegegyezés, viszont nagyon fontos lesz, hogy az új kormányzat ajánlásokat fogalmazzon meg a baloldali választóknak is, mert égető szükség van arra, hogy az ország újra egységes legyen. S ha végre megszületik egy hiteles baloldali - valóban baloldali, nemzeti -, szociáldemokrata párt az elaggott, posztkommunista MSZP helyett, annak örülni kell, mert a demokráciában nélkülözhetetlenül szükség van mindkét politikai oldalra, persze ha azok demokratikusak és nemzetiek.