Azt már régóta tudtuk, és ezeken a hasábokon is számtalanszor megírtuk, hogy a pünkösdi csíksomlyói búcsú, amely a magyarság legnagyobb zarándoklata, egy ideje az egységes nemzet lelki központjává, az összetartozás szimbólumává is változott. A szakrális ünnep mellé két év alatt felnőtt egy civil kezdeményezésből született megemlékezés is az ezeréves határon. Ma már sokan úgy szervezik a programjukat: a szombat Csíksomlyóé, vasárnap pedig irány a Gyimesekbe! Vasárnap reggel ezért összefüggő kocsi- és autóbuszfolyam indult el az ezeréves határ fele. A falu hamar kicsinek bizonyult az ünneplő tömeg befogadására, a rendőrök a harmincas őrháztól kilométerekre leállították az autókat, de ezzel csak azt érték el, hogy az emberek mosolyogva, magyar zászlót lengetve hömpölyögtek végig a település főutcáján. Csak a zarándokvonat szervezői tudnák megmondani, tavaly hány ősz hajszálukba, bukaresti telefonjukba és reménytelenül átvirrasztott éjszakájukba került, amíg megkapták az engedélyt a mozdony indulására. A lényeg, hogy sikerült, és most már szinte "menetrend szerint" jött a szerelvény, fedélzetén a nyolcszáz zarándokkal. A jegyek pillanatok alatt elfogytak, és akinek jutott belőle, az egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Nem csak azért, mert az egykori Magyar Királyi Államvasút egyik legszebb szakasza, a Csíkszeredától Gyimesbükkig tartó pálya is benne volt az útitervben.

A Székely gyors nevet viselő különvonat péntek reggel hétkor indult el Budapestről, és valamennyi erdélyi megállóhelyen ünneplő emberek fogadták. Volt, aki kürtős kalácsot sütött, mások szalonnát vittek kibédi lilahagymával, de olyan is akadt, aki csak magasba emelt egy feszületet, és úgy köszöntötte az érkezőket. Sokan sírtak: nemcsak a vonatot várók közül, hanem a szerelvény ablakán kihajoló, kezükben magyar zászlót lobogtató utasok is. Vasárnap késő délután aztán visszaindult a három mozdony vontatta szerelvény, és úgy alakult, hogy autómmal egy ideig faluról falura követhettem a vonat útját. Az emberek mindenhol kijöttek a házaikból, elővették a padlások rejtekén évtizedekig rejtegetett magyar zászlót, integettek az utasoknak, és sírtak. Torokszorító élmény volt, ha nem látom saját szememmel, magam sem hiszem el. Lám, néha ilyen kevés dolog kell ahhoz, hogy valami nagyszerű jöjjön létre. Elég néhány elszánt ember és egy vonat, melyet egy koronás mozdony húz.

Az élmény mindenkinek óriási: az ott élők lelkében elfeledteti a december ötödikei népszavazás keserű emlékét, és azt üzeni nekik, hogy mégsem hagytuk magukra őket. Az anyaországban élők számára azért felejthetetlen pillanat, mert Budapesttől közel nyolcszáz kilométerre felcsillant előttük egy olyan magyar világ, amelyet hatvan esztendő következetes elnyomásával sem tudtak térdre kényszeríteni. Ha a nemzeti erők egyszer kormányra kerülnek Budapesten, kötelességük hozzásegíteni minden anyaországi diákot, hogy a tanulmányi idő alatt legalább egyszer eljusson a Gyimesekbe vagy más, magyarlakta határon túli területre. Ha ez megtörténik, akkor nem lesz többé sem december ötödike, sem anyaországi románozás-szlovákozás- szerbezés. Egyszer talán naponta indul a Székely gyors, és sokkal rövidebb lesz az út a gyimesi magyartól az összes többiig.