Végjáték

Elballagott a pünkösdünnep. Csöndesen, méltósággal. Ahogy megülni szoktuk. Mert szakrális ünnepeinkre a csönd és a méltóság a jellemző - a többségi társadalom szokásrendje szerint, a még természetesként megmaradt vidékvalóságban, a távoli tanyabokrokban, a falusi és városi templomokban és persze a szimbolikus kézfogások helyein.

Létrehozva: 2009. június 2., 07:33	nyomtat	küld

Csíksomlyón például, ahol százezrek közös hit- és magyarságmegvallása történik évről évre. És ez a roppant méretű, hatalmas erőt kifejező manifesztáció végtelenül riasztó azoknak, akik féltékenyen figyelik a nemzeti önkifejezés újabban erős jeleit. Akik, hogy a tradíciókat koptassák, azokat a vásári komédia szintjére akarják lehúzni, bazi nagy lómustrával és műhuszáros cifrálkodással.

Nem lenne amúgy nagy baj az ilyen élménypótlékkal, ha nem hiányozna belőle az őszinteség: annak kimondása, hogy üzlet ez, nem más, a többi csak cafrang, a díszlet és jelmez is csak színházi kellék, mint operettszínpadon az álbajusz és az árvalányhaj, a ráaggatott nemzeti jelző is csak üzleti fogás, noha módfelett szemtelen dolog. Amiért pedig különösen irritáló mindez: gazdag állami mecenatúra élteti a semmiből termett álhagyományt, sokmilliós támogatás jut a nyereségcélú show-műsorra, miközben az autentikus hagyományőrzők adomány-péterfillérekből léteznek, lelkesedésből táplálkoznak.

A lélekmegerősítés ünnepét, az elköszönt pünkösdöt a politika pogány rítusa követi: a választás előtti nagyhét. Az utolsó nekifeszülés. Egyik-másik, hitelét és szavazóit vesztett törpepárt még kétségbeesetten igyekszik elhitetni magáról, hogy van esélye, miközben már csak az életéért küzd. A szintúgy apróvá aszott kormányzó párt is nagy hangot próbál még imitálni, de már maga se hisz önmagában. A balosok és liberálisok a korábban oly sikerrel alkalmazott fegyverrel, az ellenfél inszinuálásával se mennek már semmire. A közhangulatmérők által jósolt megszégyenítő vereségük olyannyira elvette a józan eszüket, hogy már csak önveszélyes "mentő ötletekre" futja: annak sulykolására például, hogy ellenfelük nem uniós, hanem belpolitikai kampányt folytat.

Ez az érv felér egy harmatgyenge viccel. Az ellenzék mi mással érvelhetne ugyan, mint a megbukott kormánypárt(ok) kolosszális balfogásai, katasztrofális döntései, nemzetivagyon-eltüntetése, adóssághalmozása, korrupciós ügyei - egyáltalán, a hét esztendő nemzetrontó politikája. És megfordítva: vajon az uniós kapaszkodó helyett mit hozhatnának fel sikereik érveként a szocialisták és a szabad demokraták? A megugrott munkanélküliséget? A vidék ellehetetlenítését? A föld- és vízvagyon jövendő kiárusítását? A kisiskolák megszüntetését? A vasútvonal-felszámolást? A sokmilliárdos presztízsberuházásokat? A felhalmozott adósságot? Az embertelenül bevezetett megszorításokat? És kit hívnának mentő tanúnak: a támogatott multikkal szemben kijátszott kisvállalkozókat? A fölösleges luxusvölgyhíd szomszédságában vegetálókat? A kivéreztetett gazdálkodókat? A hazugsággal elaltatott, becsapott milliókat?

A mostani pünkösd a katolikus szertartásban egy apró korrekciót hozott. A szentmise átváltoztatás-rítusának szövege módosult. A liturgia szerinti mondat eddig így hangzott: "Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára." Pünkösdvasárnaptól a mindenkiért szó helyett a pap ezt mondja: sokakért. A "pro multis" pontosabb fordítása indokolta a változást. Az egyházi emberek nyilván tiltakoznának minden belemagyarázás ellen, tekintsük is hát csak metaforikusnak a párhuzamot: a nemzet ellen elkövetett bűnök súlyosabbak annál, hogy minden vétkes számára automatikusan következzék a bűnbánat után a feloldozás. Vannak bűnök, amelyeket elkövetőjük soha nem tehet jóvá.

Igen, ez is holtbiztosan kifejezésre jut a közelgő vasárnapi voksolásban.

(Várkonyi Balázs, Magyar Nemzet)