A székelyek legalább 1444-ig visszavezethető pünkösdi ünnepe láthatóan reneszánszát éli 2009-ben. Ám kérdés: a médiakor "kihívásának" hogy tud megfelelni ez az ősi magyar hagyomány. Érdemes egy pillanatra megállnunk, és miután kellő tisztelettel fejet hajtunk az ünnep előtt, végiggondolnunk, mi lehet a siker kulcsa, és milyen feladatokat támaszt ez a hívők közösségére.

A kádárizmus egyik legfőbb célkitűzése a nemzeti érzés háttérbe szorítása volt. Ez a törekvés párhuzamba állítható a diktatúra azon gyakorlatával, amely a vallásüldözést általános érvényű politikai céllá tette. A vallási és a nemzeti érzés elnyomására irányuló központi állami erőfeszítés azonban, ahogy az lenni szokott, inkább visszafelé sült el. A tiltás a hazafiság ébrentartására szolgáló eszköznek bizonyult, s a vallásosság európai összehasonlításban is széleskörűnek számító fennmaradásában is döntő szerepet játszhatott.

Talán semmit sem ösztönzött azonban jobban, mint a nemzeti és a vallási érzés közös megvallásának alkalmait. Ezek közé tartozik, s ezek közül is kiemelkedik a csíksomlyói búcsú, melyben az összmagyarság nemzeti öntudatát és vallási érzéseit is egyszerre fejezhette ki. Nem csoda, ha a Várszínház 1981-ben bemutatott Csíksomlyói Passiója több volt egyszerű színházi előadásnál. A Kerényi Imre rendezte darab nyílt állásfoglalás volt nemzet és vallás mellett - amivel hatásában talán csak az István, a király vetekedhetett.

De mi adja Csíksomlyó töretlenül emelkedő népszerűségét a rendszerváltás után? Valószínűleg a magyar nemzeti érzés megélésének mindaz az akadálya, ami a baloldali restaurációból fakad, s aminek alapja a posztkádári érzésvilágra épített balliberális konszenzus. Akik ettől az idejétmúlt és anakronisztikus világtól el akarnak határolódni, azok számára evidens szimbólum Csíksomlyó. Hisz mind az SZDSZ, mind a liberálisok rövidlátó módon kizárták saját értékvilágukból a nemzeti és a vallási érzést. Ennek legkézzelfoghatóbb jele Gyurcsányék hangos NEM!-je volt a 2004 december 5-i népszavazáson, mely a kettős állampolgárság kérdéskörében zajlott, s mely máig ható traumát hozott a magyar-magyar párbeszédben.

Ám a mind szélesebb, identitáspolitikai alapú, össznépi zarándoklat a magyarlakta területekről Csíksomlyóra új kérdéseket is felvet. A Duna Televízió szükségét érezte - és valószínűleg joggal -, hogy egész hétvégén tájékoztasson a Csíksomlyón majd Gyimesbükkön zajló eseményekről. Ez az egyházi év naptárához igazodó médiaesemény jól érzékelhetően szembekerült a kereskedelmi média által felkarolt Nemzeti Vágtával, melyet érdekes módon szintén pont erre a hétvégére szerveztek, s mely egy álnemzeti, turisztikai-városligeti vursli-eseményként kívánt versenyre kelni Csíksomlyóval.

Csíksomlyónak tehát ki kell találnia a maga médiaarculatát, ha szeretné megőrizni helyét a magyar nyilvánosságban (bár az is lehet stratégia, hogy továbbra is inkább a félnyilvánosságban marad). De így vagy úgy, az ünnepet szervezőknek el kell gondolkodniuk azon, mit kezdjenek egy ilyen nagyságrendű vallási esemény közvetítésével. Hisz Csíksomlyó ma már jóval több egy helyi búcsúnál, több egy vallásos eseménynél. Ha csak a politikai és közéleti szereplők sokaságát tekintjük, akik kötelességüknek érzik megjelenésüket, világosan látszik, hogy a magát nemzeti, polgári oldalként definiáló közösség egyik legfontosabb nyilvános megjelenéséről van szó. Olyan alkalomról, amelynek alapján e szubkultúra hírt ad magáról - magának és a magyarok közösségének világszerte.

Ehhez pedig valószínűleg Csíksomlyó kulturális-vizuális nyelvének megújítására van szükség. Természetesen nem a népviselet, a népzene, a népi vallásosság megnyilvánulásairól beszélek. Hanem ennek hiteles, ma is érvényes "megszólaltatása", a nyilvánosság csatornáiba való "átkódolása", ebben az értelemben vett "közvetítése" a tét. Kreativitásra, művészi megjelenítő erőre, és valószínűleg a bevált televíziós közvetítési sémák megújítására van szükség ahhoz, hogy egy ilyen méretű tömegrendezvény a képernyőn keresztül is átélhetővé váljon.

Hogy a magyarság- és kereszténység-élmény valóban "megjelenjen" a médiakor képi és hangzó zajtengerében, s az események "bemutatása" ne engedjen a kíváncsi kamera hatásának, amely hajlik rá, hogy mindent banálissá és profánná fokozzon le, s hogy a helyszínen felemelőként megélt eseményeket kiábrándítóan anakronisztikusnak mutasson.