Beszámolójuk szerint felgyűrték az ingujjukat, és azonnal munkához láttak: azt a néhány hetet kellett csak kivárni, amíg a gyurcsányi lemondás után még húsz-egynéhány miniszterelnök-jelölt - a bankároktól a mosóporügynökig - sebtiben elvérzett, addig vélhetőleg alakítgattak a válságprogramon. Bajnaiék innentől fogva azonban megmutathatták, hogy nem kispályások. Rögtön egy hatmilliárd forintos keret ígéretével nyitottak annak a 120 ezer új munkanélkülinek, akik az elmúlt hónapok még nem válságkezelő kormánya alatt kerültek az utcára. Az összeg nem kevés: az iskolai digitális táblákra féltve elkülönített kormányzati keret egyhatoda, és ezzel mind-mind a nagy veszélybe sodródott munkahelyeket védik. (Egyelőre még csak papíron, mert a támogatások érdemben még nem érkeztek meg a pályázókhoz, de a plakátokon kétségtelenül jól mutatnak.) Hangulatjavító intézkedésnek, tehát végső soron kormányzati cselekvésnek is felfogható az építőiparnak 2007 eleje óta hányszor és hány fórumon beharangozott, 1800 milliárd forintos hatásúnak mondott uniós forrás újbóli bejelentése. A szakértelmet mutatja, hogy módosítottak az eddigi reklámokon, hozzábiggyesztve a "nyakunkon a válság, és semmit sem lehet tenni" felütést, hogy mindenki előtt világos legyen: itt hatékony és szélsebes válságkezelés folyik. Ne kérdezzék, mennyit hívhattak le az építőipari vállalkozók a százmilliárdokból, gondolom, sejtik a választ.

Hasonló a helyzet a sokszor megénekelt, úgynevezett hatásában 1400 milliárd forintos támogatással, amelyet a most már hivatalosan is sínylődő kis- és középvállalkozásoknak szán a kabinet. Nosztalgiaélményünk van: az átmenetinek mondott miniszterelnök már Gyurcsány kormánybiztosaként, önkormányzati tárcavezetőjeként, később pedig gazdasági és fejlesztési minisztereként is ugyanezzel a csomaggal házalt. Hogy miért pont enynyi lenne az élénkítő hatása, senki sem tudja. Bajnaiék állítólag ezt kiszámolták. Szerintük ugyanis ennyi pénzt mozgathat meg, ha néminemű állami kamattámogatás fejében a hazai kisvállalkozó ismeretlen eredetű beruházási kedvtől sújtva újabb hiteleket venne fel. Egyelőre azonban nincs nagyon honnan. A mikrofinanszírozási program befuccsolt, válságkezelő forgótőkehiteleket pedig alig folyósítanak a bankok, inkább a nemzeti bankban tartják a pénzüket - a bizalom jegyében. A kormány a társadalmi szolidaritásra hivatkozva viszont tényleg sokat és gyorsan tett: megnyirbálta a gyermekek után járó támogatásokat, a gázár-kompenzációt és a családi kedvezményeket, megemelte az áfát és a jövedéki adót.

Ha ezt válságkezelésnek nevezik, lelkük rajta. Ha pénzügyi egyensúlyteremtésnek, akkor érthetetlen, miért kell mégis az eredeti tervekhez képest további százmilliárdokkal többet költenie idén az államnak. A bizalom helyreállításával kapcsolatban az állampapírok eladhatóságára és a valutaalaptól felvett óriáskölcsönre hivatkozni érdekes megközelítés: a magyar állampapírokat ugyanis ma is csak tízszázalékos, dél-amerikai szintű kamat fejében lehet eladni. Az 50 napos értékelés vitathatatlan mélypontja azonban nem más, mint az egymilliárdos kríziskezelő program a "legelesettebbeknek". Tudják, mennyi pénz ez? A válságkezelő propaganda töredékét sem lehetne belőle kifizetni.