Az átírt Közép-Európa

Létrehozva: 2009. június 4., 07:54 | Utoljára frissítve: 2009. június 4., 08:10	nyomtat	küld

Arról kevés szó esik, hogy Ferenc Ferdinánd Belvedere-palotai árnyékkormánya centralizáló elképzeléseivel és magyarsággyűlöletével hogyan indította el Ausztriát és ősi uralkodóházát a végzete felé, s hogy a trianoni abszurd határok már a trónörökös tanácsadóinak körében megfogalmazódtak. "Nagy-Ausztria" híveként ott ügyködött Vajda Sándor magyar országgyűlési képviselő, később Nagy-Románia miniszterelnöke, Hodzsa Milán, aki ugyancsak budapesti képviselőként kezdte, s Csehszlovákia miniszterelnöke lett, vagy a görögkeleti püspök, Christea Miron, aki Mihály román király kiskorúsága idején a háromtagú régenstanács tagja, s végül maga is miniszterelnök lesz. Maniu Gyula, aki ugyancsak a régi magyar képviselőház román csoportjának tagja volt, tanácsokat adott a trónörökösnek, hogy aztán azokat a gyakorlatban is megvalósítva a két háború közti román politika vezető egyénisége legyen. Leegyszerűsítve: a bécsi zsetonokat Trianonban váltották be.

Magyarország csonka teste köré pedig az utódállamok gyűrűje fonódott. S már a két háború közt közhely lett, hogy ezek örökölték a Monarchia nemzetiségi rákfenéit anélkül, hogy a Monarchia előnyeit, nagyhatalmi helyzetét, gazdasági súlyát és nyugatias műveltségét, polgárainak tekintélyét megörökölték volna. A végső konklúzió azonban még szomorúbb: ha Trianon át is írta Közép-Európát, Európa nem írja át Trianont. Kétségtelenül nagy a magyar döntéshozó elit felelőssége az 1918. évi összeomlásban, hiszen még a németek által új Bismarckként tisztelt Tisza István is meglehetősen értetlenül állt szemben az Európa térképét átrajzoló antant közép-európai és balkáni szövetségeseinek diplomáciai tevékenységével. Meggyilkolása szabad folyást engedett a történelem vak erőinek s az akadémikus ostobaságnak, amelyet a nemzetiségi ügyekkel megbízott Jászi Oszkár testesített meg; Jászi, "ez őstehetség - írta naplójában Prohászka püspök - mindent eladott Magyarországból, ami eladható volt oláhnak, csehnek, szerbnek s a Saxlehner palackokra emlékeztető, megyéket elhajtó purgopolitika még Clemenceau úr nagyszabású terve előtt körülmetéltté tette Magyarországot". A franciák azt hitték, hogy Oroszország a forradalommal visszaszorul a keleti végekre, sakkban tartásához a Monarchia helyett elég lesz a lengyel és a román hadsereg: a magyarságot a változatlanul veszélyesnek ítélt németek természetes "hinterlandjának" tekintették. A kisebbségi jogokat a Trianont megelőző, Saint-Germain en Laye-ban kötött szerződés biztosította, de betartását soha nem kényszerítették ki szövetségeseiktől: az 1945-ös potsdami rendezés meg eleve semmibe vette a kisebbségek jogait.

1918-ig a cseheknek csak országuk volt, de kormányuk nem. Száz évre rá mi épp fordított helyzetbe kerültünk: kormányunk van, országunk nincs. Ami viszont Európa öncsonkító, trianoni döntését illeti, a politikából tudatosan kizárt Pozsgay Imrét idézném: 1920-ban egymástól távol eső kultúrákat kényszerítettek a többségi elvet a legdurvábban megtestesítő államiság kereteibe. Ez az ízlésterror Jaltával, Európa kettéosztásával folytatódott, s ma is tart. Az Európa "védőbástyája" metafora határozta meg a trianoni nemzedék gondolkodását: még az okos Apponyi gróf is úgy gondolta, hogy a török elleni védő szerepünkért Európa részéről hála jár. A hálaváró felfogás a mai magyar köztudatban is jelen van, de lerovása vicc: '56-ért és a '89-es határnyitásért az országnak semmi könnyebbség nem járt adósságterheit illetően.

Az első világháború kirobbantásának vádjával sokáig Magyarországot és Tisza István miniszterelnököt illették, pedig a napfényre került levéltári dokumentumok szerint ő és az ország is csak áldozat volt: a kártyákat az orosz diplomácia és a szerb titkosszolgálat keverte. Ezt a mai napig itthon is elhallgatják, így aztán saját szenvedéstörténetünket sem tudjuk tisztességesen megélni. A Trianon-szindróma itt van bennünk, s a belső mellett szembe kell néznünk a külső Trianonnal is. Fehér holló a cseh szociológus-történész Rudolf Kucera, aki Közép-Európa története című könyvében azt írja: "Nekünk is részünk van a magyar nemzet tragédiáinak sorában, amelyek a mai napig tartanak."

Trianon köztünk van.