Amit most az ellenzéki párt megnyert, mégiscsak egy választás volt, nem közvélemény-kutatás. Az MSZP-t pedig nem az ilyen típusú szavazásokra gyakran jellemző protesthangulat, hanem hagyományos bázisa megroppanása sújtotta. Azok számára, akik a következő hetekben pontosan meghatározható politikai érdekből nem erről, azaz a voksolás belpolitikai esszenciájáról akarnak majd inkább beszélni, a legfőbb kapaszkodót az előzetes várakozásokhoz képest alacsony részvétel jelenti.
Csakhogy a magyar választók aktivitása miatt senki sem ültethet minket Európa szégyenpadjába. Sőt, a régióban nálunk volt a legmagasabb a részvétel. A belpolitikai erőtér nagyjából 2006 ősze, az önkormányzati választások óta érzékelhető átalakulása újabb állomásához érkezett vasárnap. Az ezredforduló előtt rögzült struktúrát két, nagyjából egyenlő támogatottsággal rendelkező gyűjtőpárt, mellettük egy-egy kisebb parlamenti és a Fidesztől jobbra egy hol parlamenti, hol azon kívüli csoportosulás jellemezte.
Őszöd, a gyurcsányi politika, majd a baloldal kormányzásra való képtelenségének lelepleződése megbontotta ezt az egyensúlyt: az MSZP lassan elbúcsúzhat nagypárti státusától. Már nem is a Fidesz, hanem a Jobbik a fő ellenfele, vele került egy súlycsoportba (íme, a következő kampánykérdés: ki lesz a második erő?).
Eleve minden mindegy alapon folytatott, negatív, a kampánycsend intézményét is egyoldalúan felszámoló korteskedése a mély identitásválságát is kifejezte. Olyasmivel büszkélkedett, amihez semmi köze (lásd felújított templomok). Persze mit is tehetett volna, ha hét év országlás után nem tudja mondjuk a kész négyes metró fotóival a brosúráját díszíteni? Az a párt, amelyik egy ilyen választáson nem tudja megugrani az ötszázalékos bejutási küszöböt, gyakorlatilag lemondhat arról, hogy a következő ciklust is az Országgyűlésben töltse. Különösen igaz ez a régi parlamenti szereplőkre.
Az úgynevezett SZDSZ valószínűsíthető és régóta kiérdemelt bukása tegnap késő este alighanem fellendítette a pezsgőt is árusító boltok forgalmát. Az MDF most újra éppen hogy vette is az akadályt, ám nem lehet biztos abban, hogy a mutatvány legközelebb is sikerül. A Jobbik szereplése viszont áttörés; jóval többet ért el annál, minthogy elfoglalta a MIÉP megüresedett pozícióját a nemzeti radikális szélen. (A sikerhez nagyban hozzájárul a balliberális pártok kormányzása, retorikája és kampánya, amiért azért illene köszönetet mondania.)
A Fidesz-KDNP esetében már akkor is történelmi tettről beszélhetnénk, ha "csak" a szavazatok és így a mandátumok felét szerezte volna meg. Országos listás választáson ugyanis eddig egyetlen párt vagy pártszövetség sem ért el ilyen eredményt 1990 óta Magyarországon, s ilyesmire a nemzetközi színtéren is alig találunk példát. Ne feledjük, hogy a párt számára csapdahelyzetet teremtett ebben a kampányban a felmérések mennyországvíziója: egy eleve megnyertnek kikiáltott választásra nem egyszerű mozgósítani a híveket. Azonban a Fidesz szavazat- és mandátumaránya meghaladja az ötven százalékot, ami akkor is felgyorsíthatja az MSZP és a Bajnai-kormány erózióját, ha a kormánypárt vezető politikusai kezdetben makacsul a részvételi arányt emlegetik majd.
A magyarországi baloldal egy nagy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy néhány éve megsemmisítő vereséget elszenvedett lengyel testvérei sorsára jusson. A szocialisták mondhatják, hogy az EP-választásnak nincs közjogi következménye, és egy évig még mindenképpen ők kormányoznak, de azt is véssék az eszükbe: nincs olyan mély gödör, amit nem lehet még lejjebb ásni.