fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Káröröm
2009. június 9., 07:11
Az európai parlamenti választás honi végeredményének van egy azonnali, nem csak várt és remélt következménye: lehetőséget ad a jobboldali állampolgároknak egy kis jóízű kárörvendezésre, amely érzület és tevékenység, a rossz nyelvek szerint a rendszerváltás (-változás) egyik fontos vívmánya. (A létező szocializmusban számtalanszor lett volna okunk kárörvendezni, de nem volt tanácsos.)

A kárörvendezés nem azonos a választási győzelem fölötti örömmel, bár olykor erősítheti azt, valójában független tőle. A jobboldalnak eddig még nem volt módja átélni, csak elképzelhette, minő kéjes politikai gyönyöröket érzett a baloldal, amikor a kereszténydemokraták pogány módjára aprították egymást, vagy amikor a Torgyán-féle kisgazdapárt 2002-ben betöltötte hivatását.

Most, hogy a hazánkat uniós mintadiákból sereghajtóvá "lefejlesztő" koalíció együttesen sem ért el 20 százalékot, az MSZP 17,4, az SZDSZ 2,2 százaléka komoly elégtétel annak a jobboldali szavazónak, akinek gyakran kellett hallania a végre-valahára lebőgött két párt kritikáját arról, hogy korszerűtlen, fejlődésképtelen, elmaradott, nem elég európai, hogy rasszista, antiszemita, antihumánus, fasiszta, az egyéb minősítéseket ne is említsem.

Az SZDSZ-nek nemhogy 200 000 + 1, de még 60 000 + 1 szavazója is alig akadt, pedig róluk az elmúlt húsz évben stabilan az a hír járta, hogy ha - esetükben kényes kérdés meghatározni, hogy milyen származású gyerek égből hullása tekinthető politikailag korrektnek - gyermekek potyognak az égből, akkor is átlépnek bármilyen választási küszöböt. A jelek szerint ez sem jött be, viszont Kovács Pistit szívből sajnáljuk szegényt. A kilencvenes évek első felében született egy vicc, miszerint Magyar Bálint V betűt formázó felemelt két ujjával üdvözli Pető Ivánt. Mi van, győztünk? - kérdi Pető. Nem, dehogy, viszont végre ketten maradtunk a pártban - válaszolja Magyar.

Túlzó remények, mire felemeli a kezét, lehet, már ő sem lesz párttag. Fodor Gábor beígért lemondása végtelenül komikus és szánalmas. Egy nem létező párt elnöki posztjáról lemondani nem igazán férfias gesztus. Mondhatjuk: az SZDSZ a pártelnök-választási csalás után bemutatja a pártelnök-lemondási csalást, mint politikai attrakciót, netán hattyúdalt, kinek mi tetszik.

A 17,4 százalékos MSZP mintha még nem vette volna észre, mi történt vele. Ők "ilyen eredményre számítottak", és ez is megerősítette őket abban a tudatban, hogy nekik kell irányítaniuk az országot. Vélhetőleg, ha egyetlen szavazatot sem kapnak, még erősebb lenne a meggyőződésük a nemzet vezetését kisajátító elhivatottságukról. Eljutottunk oda, hogy a parlamenti többségnek semmi köze a választási támogatottsághoz, s a kormány a saját szavazói ellenében szándékozik törvényeket, adószabályokat, a következő kormányt gúzsba kötő költségvetést megszavaztatni.

Ha valami - az SZDSZ dicstelen szereplésén túl - kárörvendezésre ad okot, az a vesztes pártok azon gyötrelmes erőlködése, hogy a Fidesz győzelmét bagatellizálják, netán ellene fordítsák. Ezért a pártok - a Fidesz kivételével - nem a saját szereplésüket, hanem a Jobbik eredményét elemezgették, mondván, "a már egyáltalán nem fiatal" demokraták sem lehetnek felhőtlenül elégedettek, hiszen előretört a szélsőjobb, és a Fidesz engedte ki "a szellemet a palackból". Eddig az volt a baj, hogy állítólag a Fidesz leszalámizta a hozzá közel álló pártokat, majd bedarálta és bekebelezte. Erre most kiderült, palackozni is szokott, meg eregetni.

Egyébként a szélsőség mibenlétének meghatározását nem a 17,4 százalékos szocikra, s főleg nem a 2,2 százalékos szabad demokratákra kell bízni.

(Ugró Miklós, Magyar Nemzet)