Mert nem volt elég, hogy az elmúlt két esztendőben európai színvonalon gyógyító intézmények váltak a reformnak csúfolt rombolás áldozataivá. Oda a Lipót, a Schöpf-Merei, a Svábhegyi Gyermekgyógyintézet, oda több száz aktív ágy. Nem volt elég, hogy a liberális miniszterek, különösen a később celebként a dzsungelben bóklászó Horváth Ágnes, még fölmentése idején is - mint az elszabadult locsolócső - szinte naponta rukkolt elő egy-egy hajmeresztő rendelettel, ami még az akkori kormányfőnél is kiverte a biztosítékot. Nem volt elég, hogy az íróasztal mellett kiagyalt úgynevezett ellátási rend olyan rendetlenséggé fajult, hogy a lista szerint másutt kellett volna műteni, megint másutt pedig a beavatkozás előtt elaltatni a beteget. Nem volt elég, hogy a szoclib kormány kétszer is felállva szavazta meg az egészségbiztosítási kassza privatizációjáról szóló törvényt, ami viszont az egész társadalomnál verte ki a biztosítékot, így vissza kellett vonnia. S az sem volt elég, hogy a hároméves konvergenciaprogram elsőként az egészségügyet vette célba, több százmilliárd forinttal kurtítva a gyógyításra fordítható pénzt, s ezt menet közben újabb megvonások követték. Nem volt elég, hogy a gyedet már az egészségbiztosítási kasszából kell fizetni, ami szintén a gyógyításra fordítható összeget csökkenti.

Vitán felül áll, hogy most nincs elegendő pénz az egészségügyi kasszában. Az sem lehet vita tárgya, hogy gazdasági és szociális válság idején több a beteg, és nem csak azért, mert a munkanélkülivé vált emberek a hirtelen rájuk szakadt kényszerű szabadság alatt végeztetik el eddig halogatott műtétjeiket, beavatkozásaikat. A megnyomorított lélek előbb-utóbb a testet is megbetegíti, az életösztön pedig gerincvelői reflexből hajtja az embert orvoshoz.

Az viszont legalábbis furcsa, hogy gyógyító intézmény ügyeskedés, csalás gyanújába keveredhet. Állítólag tizennégymilliárd forinttal "teljesítették túl" a keretet a kórházak az első fél évben. Az új, lényegében kedvezőtlenebb rend azonban a gyógyító munka kifizetésének csupán a hetven százalékát garantálja április óta, a maradékon egymás közt kell osztozniuk, mint vadaknak a zsákmányon. Aki élelmesebb, és több a betege, jobban jár.

Megindult tehát a verseny - értelemszerűen nem a korábban sokat hangoztatott színvonalnövelő versengés - a betegekért, a kórházak felpörgették várólistájukat, igyekeztek minél többet gyógyítani, vagyis talpon maradni. Laikus és jó szándékú olvasatban tehát nem tettek mást, mint ami elvárható tőlük, ami jogos igény minden, hippokratészi esküt tett gyógyítóval és közpénzből működő intézménnyel szemben. De a miniszter nem laikus, és szándéka szerint ellenőrzésbe fog, hogy fényt derítsen a "túlteljesítés" okára. Akiről pedig - ki tudja, miként - kiderül, hogy sumákolt, az bizony majd futhat a pénze után.

Nem csoda, hogy immár a harmadik egészségügyi miniszter felejti el orvosi esküjét, mellőzi azok véleményét, akikért felel s akikért felelős. Az első liberális szakminiszter, Molnár Lajos 2006-os felbukkanása óta elmaradt annak a kérdésnek az újratárgyalása is, hogy mire futja a kevésből, milyen szolgáltatást várhat el egy beteg ember a járuléka fejében. Marad a gyanakvó és paranoid kormányzati arrogancia, amely ugyanazzal a bottal üt gyógyítót és beteget. Mert még nem elég neki.