Húsz éve kiscsávó voltam még. Nyolc éves. Ebből pedig az az általam egyébként szomorúnak tartott tény következett, hogy a vacsi-fürdés-pizsifellövés triangulumát még este nyolc előtt kénytelen voltam megszólaltatni.

Nyolckor ugyanis gyereknek ágyban a helye. Pont. Fentiek miatt aztán esélyem sem volt tévét nézni az esti mese utáni szakaszban, így valószínűleg már az ágyamban fészkelődtem 1989. június 16-án, amikor is a Magyar Televízió Nagy Imre aznapi újratemetéséről, annak hangulatáról készített összeállítását sugározta.

Szerencsére húsz év után tegnap este leadták megint, és most már akkor fekszem le, amikor kedvem tartja. A műsor nem csak azért volt rendkívül izgalmas, mert láthatjuk Rózsa Pétert vicces bajusszal, hanem leginkább azért, mert gyönyörűen átjön rajta a Párt akarata. Hogy ugyanis megbékélés, megemlékezés, csak semmi felelősségre vonás, meg bosszú, mert az nem méltó, stb. Ebben a szellemben hangzanak el a kérdések, az egészet átlengi a könnyes meghatottság, az emelkedett ünnep szelleme, erre hivatkoznak is többen, sőt, olyan megszólaló is akad, aki elmondja: bizony, nem volt méltó a halottakhoz, hogy már-már provokációnak is beillő szövegek is elhangzottak. A háttérben közben a híres Orbán-beszéd megy, de tényleg csak a háttérben: a műsor egyáltalán nem tudósít a legnagyobb hatású felszólalásról, vagy annak tartalmáról.

Persze mindezeket a megbékélés-párti szövegeket az utca embere mondja. Az MSZMP-pártfunkci pedig hitet tesz a jogállam mellett, s hogy vállalják a pártból, ami jó benne, de ami rossz, azt nem.
Mindez persze nem volna annyira érdekes, ha múlt hét óta nem tudnánk név szerint is: kik voltak, akik azt a feladatot kapták az állambiztonságtól, hogy ezt a megbékélős értelmezést sugallják. De tudjuk (nagyjából). Ma már biztosan tudjuk, hogy hamis volt a megbékélős pátosz, fölülről indult, úgy susogták az emberek fülébe bele.

Akik persze szeretnek jók lenni. Nagylelkűek, megbocsátók. És ez szép is. Ami ronda, az a látvány, amilyen gusztustalanul kihasználták az emberekben lakozó jót a saját bűnök elkenésére.

Mert mégis, mi abban az emelkedett, közös ünnep, hogy 31 év után felravataloznak végre jogtalanul meggyilkolt, bestiális módon elhantolt embereket, a gyilkosok meg megrendült ábrázattal körülállják a koporsót?

De ezzel az egésszel még mindig nem lenne baj, ha legalább azóta magunk mögött hagytuk volna ezt az időszakot. De nem, tegnap az MSZP nyilatkozatot fogalmazott. Idézem.

"Nem méltó az ünnep szelleméhez, rongálja az ország közös teljesítményét, ha ezeken a megemlékezéseken sem lehetünk együtt, ha a Köztársasági Elnök úrral és a közjogi méltóságokkal nem minden párt kívánt együtt ünnepelni" - írták, utalva a Fidesz már szokásosnak tekinthető eljárására.

Ugyanaz a lemez. Az öklendeztető képmutatásé.

Lehetne persze közösen emlékezni, hogyne. Ha például Lendvai Ildikó pártelnök rögvest kizáratná az MSZP soraiból az ötvenhatot mindmáig a fasiszta pribékek tombolásának tartó Havas Szófiát, akkor. Vagy elhatárolódna Horn Gyula ötvenhatos tevékenységétől. Addig sajnos nem lehet.