Így vagyunk mi is a rendszerváltásunkkal. Látszólag rendben megtörtént, látszólag működik a demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság, és van szabadság is. Ám ez a demokrácia, ez a jogállam, ez a piacgazdaság és ez a szabadság szigorúan ellenőrzött. És kik által? A hatalmukat átmentett kommunisták által. Hálózataik immáron szigorúan ellenőrzik az új rendszer működését a politikában, a gazdaságban, a médiavilágban, a kultúrában és más területeken. Miért jutottunk idáig, miben hittünk, s vajon mi is törént ezzel szemben a változás éveiben?

Három dátumot említek: 1989. június 13., 1989. június 16. és 1991 június 19. Mi történt ezeken a napokon? 1989. június 13-án, vagyis nagyjából húsz évvel ezelőtt megkezdődtek az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások a kommunisták, azaz az MSZMP és az ellenzéki pártok között a rendszerváltás forgatókönyvéről. E tárgyalások eredménye nem alkotmányozó nemzetgyűlés, nem új alkotmány lett, hanem kölcsönös és rossz kompromisszumok alapján egy alku az MSZMP-vel. Ennek lényege, hogy az úgynevezett rendszerváltás, a kommunista rendszer megszüntetése a kommunistákkal együtt zajlik le. Velük együtt, de még inkább az ő irányításukkal! Méghozzá úgy, hogy ebből a folyamatból a civil társadalom teljes egészében kimarad, tehát a rendszerváltás valós arcát nem ismerhetik meg az emberek. Mint látjuk húsz év után, ez így is történt.

1989. június 16-án pedig megtörtént a Nagy Imre-újratemetés, amelyre kivonult a Németh-kormány néhány tagja is, sőt egy ideig még arról is szó volt, hogy az MSZMP egyes vezetői is jelen lesznek. Az újratemetés burkolt üzenete nem volt más, mint az, hogy az MSZMP vezérkara, a kommunista nómenklatúra tagjai, a titkosszolgálatok irányítói és ügynökei nem vonhatók felelősségre, az elmúlt negyven év bűneit nem lehet senkin számon kérni, elmarad a történelmi igazságtétel, helyette a leendő új kormánynak együtt kell működnie a posztkommunistákkal egy álságos megbékélés szellemében.

Épp a napokban derült ki, hogy a Hősök terén lezajlott Nagy Imre-újratemetésen száznyolcvanegy, kommunisták által beépített ügynök vett részt, s közülük száztíz nevét nyilvánosságra is hozta az 56-os Intézet. Ezek az ügynökök minden ellenzéki pártba és szervezetbe beépültek, s nem a számonkérés, hanem a már említett álságos megbékélés mellett agitáltak. Húsz évig azt hittük, hogy a Nagy Imre-újratemetés az úgynevezett rendszerváltás szimbóluma; ma már tudjuk, hogy - Orbán Viktor forradalmi beszédét leszámítva - a húsz évvel ezelőtti nap nem volt más a jelenlévő ügynökökkel, besúgókkal és mindenhová beépített embereikkel, mint egy szerencsétlen kiegyezés a hatalom és az ellenzék között. Nem véletlen, hogy az Antall-kormány egyetlen lépést sem tett az elszámoltatásért, a pártállami hatalomátmentés megakadályozásáért. S ha az MDF-en belüli radikálisoknak köszönhetően mégis sor került néhány kísérletre, mint a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatra, akkor pedig a Sólyom László által vezetett Alkotmánybíróság gáncsolta el az igazságtételi törekvéseket. És mi történik húsz évvel az álságos megbékélés és kiegyezés után? Lássunk csodát: a posztkommunisták ma is előveszik a régi, húsz évvel ezelőtti mantrát, most is kiegyezést sürgetnek a Fidesszel, felajánlva, hogy működjenek együtt az állítólagos közös ellenséggel, a Jobbikkal szemben. Azaz csapdát állítanak, amelybe a Fidesznek nem szabad belemennie.

Éppen a második rendszerváltás szempontjából igazán fontos dátum a harmadik, 1991. június 19. Ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona hazánkat. Igen ám, de a külső függetlenségünket nem követte belső függetlenség! Elmentek a szovjetek, de itt maradtak nekünk a mi posztkommunistáink.
Javasolom: tűzzük ki célul a belső függetlenségünket is, s legyen június 19. végre valódi nemzeti, állami ünnep, függetlenségünk napja! Milyen szép lenne, ha ez legkésőbb éppen a huszadik évfordulón, 2011. június 19-én valóra válhatna. Jó lenne tehát, ha a leendő polgári kormány nemzeti ünneppé emelné június 19-ét. Vagyis a "Tovariscsi, konyec!" után mondjuk el ezt magyarul is: Elvtársak, vége!