- Tudnak a mai magyar fiatalok 1956-ról?

- Azt kell mondanom, nagyon keveset. Ha valamit mégis, akkor annyit, hogy volt valami kalandos dolog, amikor gyerekek lövöldöztek, de a lényegét, a tartalmát nem ismerik. Azért nem értik, mert soha nem éltek diktatúrában - hála Istennek -, nem tudják felfogni, milyen az, ha valaki az életét kockáztatva szembeszáll a hatalommal, mert már nem tűr tovább. Az iskolákban nem tanítják a bolsevizmus majd ötvenéves rémuralmát, pedig a szovjet típusú diktatúrákat csak akkor lehet megérteni, ha az ember tudja, hogy milyen helyzet volt akkor.

- Milyen volt?

- Horvát politikai foglyok mesélték nekem, hogy a közelmúltban találtak egy befalazott bányajáratot, s amikor a falat áttörték, több tucat bebetonozott politikai fogoly csontváza került elő. Ilyen volt tehát a kommunista diktatúra, amelynek csak Kelet-Közép-Európában becslések szerint mintegy húszmillió, az egész világon pedig százmillió áldozata volt.

- Mi a különbség Rákosi és Kádár diktatúrája között?

- Lényegi különbség nincsen, Kádárnak minden eszköze és jogi háttere megvolt a hatalom birtoklásához, ami Rákosinak is megvolt, csak ötvenhat után már nem kellett korbácsolni a az embereket.

- Mi az az Interasso?

- A szovjet megszállás megszűnése után mindenütt szervezetekbe tömörültek a politikai elítéltek, a kommunizmus üldözöttei, azok pedig megalakították meg az Interassót, amely a kommunizmus üldözötteinek és áldozatainak nemzetközi szövetsége tizenöt tagországgal. A magyarokat a Politikai Foglyok Szövetsége képviseli.

- Mit tesz a szervezet, hogy szembesítse a világot a kommunizmus bűneivel?

- Határozatokban próbáljuk elérni, hogy az Európai Unió, az ENSZ és az egyes államok a fasizmushoz hasonlóan ítéljék el a kommunizmust is.

- Értek már el eredményt?

- Sajnos nem sokat. Legutóbb áprilisban volt kongresszusunk Tiranában, a tagállamok küldöttei elfogadtak egy határozatot, amelynek lényege, hogy június 17-én - a berlini felkelés évfordulóján -, a kommunizmus elleni harc emléknapján megismerhessék az emberek a múlt század gyilkos rendszerét, amely rengeteg áldozatot szedett, amelyet nem lehet elfelejteni, és hogy tudjanak róla a fiatalok.

- A holokauszt tagadását Európa szerte több helyen szabadságvesztéssel büntetik, egyesek nálunk is be akarják ezt vezetni. Szerencsés az egyik diktatúra bűneit a másik fölé helyezni?

- Néhány éve egy kijevi kongresszuson elvittek egy közeli erdőbe, ahol minden fán egy fénykép volt kirakva. Kiderült, hogy az ukrán ifjúság színe-javát csak azért gyilkolták le és földelték el, mert ukránok. Diktatúrákat nem lehet az áldozataik alapján rangsorolni. Az is rettenetes, hogy nemcsak az aktív ellenállókkal szemben léptek fel a bolsevikok, hanem családokat internáltak, tettek tönkre, csak mert valamelyik társadalmi osztályba tartoznak.

- Gyakran beszél más országok egykori üldözötteivel. Ők hogyan viszonyulnak saját kommunista rendszereikhez?

- Ahány állam, annyiféle emlék maradt meg, nyilván mindenki a saját fájdalmát érzi a legnagyobbnak, a saját emlékhelyeit kezeli hangsúlyosan. Egységes elítélést az Interasso-nyilatkozatok jelenthetnének, de sajnos az Európai Parlament sem volt eddig túl fogékony a témára. Kelet-Európában az emberek megtapasztalhatták a valódi kommunizmust, míg Nyugat-Európában csak kommunista pártok voltak és vannak, kommunista rendszer nem. George Orwell is szimpatizált a kommunizmussal, egészen addig, amíg meg nem ismerte a szovjet típusú rendszert a gyakorlatban. Utána írta meg az 1984-et. Az elmúlt húsz évben rengeteg beszélgetést folytattam 1956-ról újságírókkal, egyetemi tanárokkal, doktoranduszokkal és a nyugatiakkal. Az első órát azzal kellett töltenem, hogy választ adjak arra a kérdésükre, miért engedtük be a rendőröket a lakásainkba, miért nem a parlamentben követeltük a változásokat, a demokráciát, miért mentünk az utcára. Mi egy más világban éltünk, ők ezt nem igazán érthetik.

- Mi vezetett október 23-ához és ön hogyan volt a forradalom részese?

- Már a forradalmi események előtti tavaszon megindult egyfajta erjedés. Amikor a szegedi egyetemen elkezdődött a tanítás, megvolt az igény arra, hogy a kötelező orosz nyelvoktatást tegyék fakultatívvá. Ez a látszólag apró követelés akkor komoly politikai súllyal bírt. Majd október derekán merült fel az ötlet, hogy alapítunk egy szervezetet, amely ennél többet is el akar érni. Meglepetésünkre napok alatt egy nagygyűlésen találtuk magunkat, végül október 16-án megalapítottuk a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szervezetét, a Mefeszt. A program összeállításakor az orosz nyelv fakultatív oktatásától két óra alatt eljutottunk a szovjet csapatok kivonásáig. Október 20-ára újabb gyűlést szerveztünk, megfogalmaztuk követeléseinket, s egy nap múlva küldötteink elindultak az ország nagyobb városaiba. Én Budapestre jöttem, a gyűléseken felszólaltunk, s radikalizáltuk a hangulatot. Az egyetemi nyilatkozatok hatására indultak el a 23-i megmozdulások, s estére kitört a forradalom.

- A forradalom, amely néhány napig a győzelem és a szabadság levegőjét hozta a Magyarországra. Mi történt a vérbe fojtása után?

- A barátaimmal november végéig Kádár-ellenes plakátokat terjesztettünk, de beláttuk, hogy semmi esélyünk. Ekkor visszamentem a szüleimhez Balatonedericsre. Bujkáltam.

- Nem gondolt a disszidálásra?

- Tervbe volt véve, ám meggondoltam magam. Számot vetettem, mit csinálnék külföldön, és azt mondtam, nem megyek ki, én itthon érzem jól magam, itthon magyar vagyok. Jól döntöttem. Én még olyan disszidenssel nem találkoztam, aki maradéktalanul boldog lett volna kint.

- El tudott bújni?

- Nem, 1957 májusában elkaptak, majd nyolc hónap vizsgálati fogság után nyolc év börtönt kaptam, az 1962-es amnesztiával szabadultam.

- Több környező országgal ellentétben nálunk elmaradt a bűnösök felelősségre vonása.

- Nemhogy felelősségre nem vonták, meg sem nevezték a bűnösöket, s ez baj. Szomorú az is, hogy a diktatúra vezetői vagy kiszolgálói közül nem ismerek olyat, aki bocsánatot kért volna gaztetteiért, csak olyanokat, akik magyarázni próbálták a bizonyítványt.

Pályakép

Kiss Tamás 1934-ben született Tapolcán, 1953-ban érettségizett, majd két évvel később felvették a szegedi egyetem jogi karára. Az 1956-os forradalom kirobbanásához vezető napok talán legfontosabb szervezetének, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) alapítója és vezetője volt. A forradalomban játszott szerepe miatt 1957-ben nyolc év börtönre ítélték, ahonnan 1962-ben amnesztiával szabadult. Ezután segédmunkásként, könyvelőként dolgozott, majd az egyetem elvégzése után vállalati jogász lett. A rendszerváltoztatás után 1990-től négy évig Balassagyarmat alpolgármestere volt, nyugdíjba vonulása óta a Magyarok Világszövetségében, az 56-os Szövetségben, és a Politikai Foglyok Országos Szövetségében tevékenykedik, utóbbinak nyolc éve külügyi elnökhelyettese.