De ő csak makacsul sorolta a 2011-re meg 2012-re tervezett intézkedéseket, meg azok 2014-es hatásait. Ha ezt egy kampányrendezvényen adja elő, akkor még érthető, hogy úgy tesz, mintha még akkor is ők lennének majd hatalmon. Bár a hétköznapjaink egyre fokozódó nyomorát nézve e lehetőség emlegetése is egyre több szavazót riaszt el a baloldaltól. Úgyhogy vigyázni kellene vele, mert a hazai választók sem kedvelik, ha komplett hülyének nézik őket. Az amerikai befektetők képviselőivel szemben pedig ez egyenesen sértés.

A szocialista kormányzat osztogató-fosztogató gazdaságpolitikájának összes lehetőségét kimerítették már. Nemcsak az összes lehetséges változatát a soha meg nem termelt javak átcsoportosításának, hanem az összes hazai és külföldi hitelforrást is, amiből ezt az ámokfutást eddig finanszírozni lehetett. A racionális gazdaságpolitika nem abból áll tehát, hogy a jelenlegi irányzat paramétereit, adókulcsait, támogatásait vagy egyéb szociális kiadásait néhány százalékkal csökkentgetjük, visszavéve az egyiket a másik rovására. Erre a tili-tolira már senki nem ad pénzt.

Nem parametrikus váltásra van szükség, hanem paradigma-, vagyis alapelvváltásra. Eddig az alapelv az volt, hogy a hatalmon lévő elitnek ennyit kell lenyúlnia a bankszámlája gyarapodására, plusz ennyit kell elosztogatnia a hatalmon maradásért, s ami marad, az mehet a gazdaság ösztönzésére. Mivel már régen nem marad semmi, ezért a gazdaság folyamatosan hanyatlik. E képlet további csiszolgatásával és eredményének elviselhetőbbé tételével foglalkozik a jelenlegi kormányzat, mert más képletben képtelen gondolkodni. Pedig még erre sincs társadalmi felhatalmazása, nemhogy olyan szerkezeti változások végrehajtásához, amelyek a fenntartható fejlődés útjára terelhetnék az országot.

Az egyetlen gazdaságilag racionális viszonyulás éppen az ellenkezője lenne annak, mint amit a kormányzat most is csiszolgat. Először azt kellene meghatározni, mennyire lenne szükség ahhoz, hogy ismét megérje dolgozni. Nem feketén, hanem szabályosan. Hogy ismét megérje munkát adni az embereknek, visszaállítva annak becsületét. A legjobb szociálpolitika az, ha az ember azzal a tudattal ül le a vasárnapi családi ebédhez, hogy hétfőn munkába mehet. Na, miután kiszámoltuk, miként lehet minél több magyar embernek ezt a biztonságot visszaadni, aztán kell megnézni, hogy ami maradt, azt miként lehet értelmesen elosztani.

A jelenlegi kabinet hiába fáradozik azon, hogy az osztogató-fosztogató gazdaságpolitikát egy évtizedre bebetonozza. A jövőre hatalomra kerülő kormányzatnak nagy valószínűséggel meglesz a társadalmi felhatalmazása arra, hogy visszatérjen a fenntartható gazdasági fejlődést egyedül biztosítani képes racionális modellhez. Annak a kormánynak tehát erkölcsi és politikai kötelessége azonnali hatállyal eltörölni mindazokat a jelenleg meghozott és az elkövetkezendő hónapokban megszületendő intézkedéseket, amelyek 2012-es meg 2013-as hatásairól oly lelkesen beszél a miniszterelnök. Isten ments minket ugyanis ezektől a hatásoktól! Ezekbe gebedtünk bele eddig is, ezektől adósodott el megint az ország egy nemzedékre előre. Ezektől akarunk megszabadulni.

Teljesen fölösleges dolog tehát az adófizetők pénzét és az államapparátus energiáját olyan intézkedések kidolgozására és bevezetésére fordítani, amelyekről tudjuk: egy év múlva el fogják törölni őket. Az üzleti életnek sem az ad biztonságot, ha most gőzerővel bebetonozunk egy olyan rendszert, amelyet alapjaitól kezdve fel kell számolniuk az utódoknak, máskülönben csődbe jut az egész ország. A külföldi üzleti világ képviselői, akiknek kockázatvállalási hajlandóságán múlik a fizetőképesség fenntartása, érezhető aggodalommal figyelik, mit akar még Gordon lebetonozni, s már most elborzadva számolják az alapok visszabontásának várható költségeit.