Ma ez még inkább nyilvánvaló. Az új arisztokrácia és a leszakadók, tönkrementek között az olló a lehető legtágabbra nyílt. Pedig, a legendás Mahatma Gandhi örök érvényű bölcsességét átalakítva, az ország erőforrásai elegendők lennének mindenki szükségleteire - de kevesek mindenki kapzsiságára. A mohó, telhetetlen kisebbségnek sikerült végérvényesen reménytelenségbe taszítania a többséget. És az utóbbiak még azt is kénytelenek elviselni, hogy az "új földesúr" a megváltó szerepét is magára ölti. Miniszterelnökünk, lám, ahelyett hogy megspórolt milliárdjain ücsörögne, éjt nappallá téve dolgozik, hogy az ország kijusson a szakadékból - amelybe nagyrészt az ő megbízói juttatták. Most, úgy tűnik, nem csekély önbizalma megcsappant, már az égieket is segítségül hívná. De mert ateista elvbarátai rossz néven vennék a fohászt, nem közvetlenül kéri a segítséget. A földi helytartókhoz fordul. Kanosszát jár.

Amikor a kormányfő a történelmi egyházak képviselőit fogadva azok elé tárta alázatos kérését, vajon eszébe jutott-e, hogy a balliberálisok az utóbbi években hányféle módon igyekeztek megalázni az egyházakat és híveiket; hányszor hangoztatták téziseiket a szekularizált társadalomról; az elvonásokkal hány egyházi intézményt hoztak reménytelen helyzetbe; hányszor vonták kétségbe az egyházi karitatív szervezetek valós szerepét; hányszor riogattak a lelkipásztori tevékenység átpolitizálódásával; hányféle módon igyekeztek szembeállítani a hívőket és nem hívőket - például az állami támogatás arányosságának vitatásával és így tovább. Most, a bajban, a miniszterelnök propagandistaként számít az egyházi vezetőre: azt kéri, nyújtsanak segítséget a Krízisalap társadalmi hitelesítésében. Tanácsaikat is kéri.

Nos, a keresztény egyházak sokszor adtak már tanácsot, legutóbb az év elején. Akkor arra intették a kormányzatot, hogy ne puszta pénzügyi elméletek, hanem az emberek iránt érzett felelős szeretet irányítsa tetteiket. Kimondták: fájdalmasnak és igazságtalannak tartják, hogy a takarékosság jegyében hozott intézkedések szinte kizárólag a nyugdíjasok, a nagycsaládosok és az alacsony keresetű polgárok terheit növelik. A szocialista kormányerőket és liberális támogatóikat a keresztény szolidaritás felelősségével figyelmeztették: egy társadalom sem engedheti meg magának, hogy bizonytalanságban hagyja vagy egyenesen pusztulásra ítélje a leszakadókat. Az egyházak megtették, amire státusok szerint joguk volt. Most sokkal többet vár tőlük a végképp kelepcébe került kormányzat. Azt, hogy szócsővé váljanak. És ez az igazi csapda: ha részt vállalnak a válságkommunikációból, a felelősség is rájuk terül, ha nem segítenek, akkor meg szégyen rajtuk.

Persze hogy segítenek majd. Ősidőktől való normáik szerint. A kormányfő egyébként a szocialistáktól szokatlan gesztust tett: elismerte a történelmi egyházak alapításuktól fogva tapasztalt állhatatos és áldozatkész tevékenységét. Egyszerű, praktikus okokból való megalázkodás volt ez, aligha hatotta meg a tárgyaló partnereket. Nem a körüludvarlás vezeti őket majd a segítségre - hanem a krisztusi alázat és a szolidaritás. Amelyre Benedek pápa enciklikája is figyelmezteti a G8-csúcs részvevőit. Abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnöknek: a mai súlyos helyzetben különösen nagy szükség van az egyházak tapasztalatára és aktív részvételére. Csak épp a végső orvoslás nem az ő kezükben van, ahhoz politikai megoldás, változás kell. Arra pedig legfeljebb áldásukat adhatják.

Biztosan adják is, ha itt az ideje.