A rendszerváltozás hajnalán még egyszerű volt a világ gazdasági kategorizálása. Létezett a fejlett világ: az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán vezetésével a planéta északi, északnyugati részén, délen és keleten pedig a fejlődő országok tengődtek. Velük együtt mi is. Áhítattal tekintettünk minden egyes multira, amely a Lajtán túl merészkedett. Magyarország tőkevonzó képessége kiemelkedő volt a térségben: a politikai stabilitás, az olcsó iparterület és munkaerő, illetőleg a földrajzi közelség miatt a világcégek hazánkat tekintették az egyik hídfőállásnak.

Az 1990-es évek elején puskáztunk el valamit. Nem kötöttünk átfogó megállapodásokat a multikkal fontos - foglalkoztatási, bérezési és fejlesztési - kérdésekben. Pedig lehetett volna "keményebb" feltételek mellett szerződni a nemzetközi cégekkel. Hiszen geopolitikailag a Kelet és a Nyugat ütközőpontján fekszünk, így "élből" célpontjai voltunk a fejlett országok multinacionális vállalatainak.

Amúgy semmi probléma sincs azzal, hogy ezek a cégek külföldiek, ám ők csak és kizárólag saját részvényeseiknek tartoznak felelősséggel. A részvényeseket pedig semmi más nem érdekli a nyereség növelésén kívül. Ez mindenütt így van. Ám Ausztriában például kevesebb a multi, s a nem EU-s Svájcban is. Arról nem is beszélve, hogy Németországban egy "átlagos" világcégnek nehezebb a piaci helyzete, mint az ottani kis- és közepes vállalkozásoknak. Utóbbiak - a világban páratlan módon - beszállítói a "hochintelligent" nagyvállalatoknak.

De mi is az alapvető gondunk az itteni multikkal? Nos, a gazdaság 20-25 nagyvállalatra épül, ami a hazai kivitel túlnyomó részét adja. A képet nem pusztán a döbbenetes mutató árnyalja, hanem az is, hogy ha nincs exportboom, lejtőn az egész ország. Mint ma.

A másik nagy problémánk, hogy a nemzetközi társaságok az általános tévhittel szemben nem a legnagyobb foglalkoztatók. Az összes alkalmazásban álló dolgozó mintegy 10-12 százalékát foglalkoztatják. Eközben nyereségük jelentős részét hazaviszik. Tetézi a helyzetet, hogy évente átlagosan ezermilliárd forintos támogatást kapnak a multik a magyar államtól. Nyugat-Európában a multiktól elvárják, hogy teljesen új üzleti modellt produkáljanak, ha éppen befektetnek, ami elméletileg kedvező mind a verseny, mind pedig a fogyasztók árelőnyhöz juttatása szempontjából. Ezzel szemben Magyarországon éppen a mindenkori kormányok segítették hozzá a multikat a monopolhelyzethez. Ami nem a "hagyományos" nyugati modell alapja.

Mit is akar Magyarországon egy multi? Jó minőségű és olcsó munkaerőt vásárolni, s használni az olyan rendszereinket, értéktereinket, mint a jogbiztonság, az infrastruktúra, a környezet. Mindezek ellentételezésére fizet ugyan a "cég" adót az államnak és bért a dolgozónak, ám ha figyelembe vesszük az elmúlt két évtizedben juttatott adókedvezményeket és támogatásokat, no meg a nemzetközi cégek nyereségarányát, alighanem nyilvánvaló lesz, hogy ezek a vállalatok nagyjából az elemi költségeket fizetik meg.

Mit hoztak a multik? Bérmunkát. A bérmunka pedig addig van itt, amíg nem talál olcsóbb bérmunkát hasonló teljesítőképességgel, aztán továbbáll. Immár nem látni annak lehetőségét, hogy a nemzetgazdaságot fenntartsuk abból, amit a multik által biztosított bérmunka hoz.

Ki kell találni, hogy melyek azok a természeti vagy társadalmi tényezők, amelyek ezt a régiót, országot, társadalmat versenyelőnybe hozzák a többiekkel szemben. Nálunk a két nagyon fontos tényező a víz és a föld. Magyarországnak már régen Európa egyik legjobb, legfejlettebb mezőgazdaságával és élelmiszer-iparával kellene rendelkeznie. Ez az a terület, ahol verhetetlenek lennénk, mert senkinek sincsenek ilyen jó minőségű földjeik.

Az új kormánynak átfogó megállapodásokat kell kötnie a multikkal, hogy ebből a helyzetből valahogyan kikeveredjünk. Mivel továbbra is kellenek a piacok - a következő időszakban csak Kelet-Európa gazdasága fog növekedni -, a leendő kabinetnek esélye lesz rá, hogy újraossza a lapokat. Vagy minden marad a régiben, s továbbra is áhítattal várjuk, hogyan alakul a multik által lebonyolított exportforgalom.