A véletlen úgy hozta, hogy nemcsak tudósítóként, hanem közvetlenül volt alkalmam szembesülni Újpest-szurkolókkal. Amikor 2-0-s vendégvezetésnél az ultrák táborában kiterítették az említett tartalmú drapériát, s rázendítettek a székely himnuszra - ekkor már túl voltunk a harcászati lőgyakorlaton, továbbá az első Steaua-gól szerzője, a magyar nemzetiségű Székely János "lehazaárulózásán" -, akkor kollégámmal arról beszélgettünk, erre már végképp nincs szükség, leszegett tekintettel, csöndben mindenkinek haza kellene indulnia.

Ekkor a mögöttünk lévő egyik VIP-páholyból (!) felelősségre vontak, miért akarom én megmondani a szurkolóknak, mit csináljanak. Elkövettem azt a hibát, hogy szóba elegyedtem az illetővel, próbáltam érvelni, aminek az lett a következménye, hogy a hangerő csak fokozódott, s mint oly sokszor, egyetlen lehetséges megoldásként a tettlegesség jöhetett volna szóba. Idővel a kedélyek lecsillapodtak, a helyszín és az esemény légköréből fakadóan nyilván nem az arisztotelészi dialektika jegyében, mégis megpróbáltunk beszélgetni. A legszörnyűbb tanulságot ekkor kellett levonnom: bár egy nyelvet beszélünk, mégsem értjük egymást.

Nem lévén elvont figura, tisztában vagyok vele, hogy a futballstadionon belül más a mérték. Képtelen vagyok felfogni, mások szemében miért vörös posztó a nyolcszáz éves magyar királyi szimbólum, az Árpád-sávos zászló, valamint az ezeréves magyar államiságot jelképező Nagy-Magyarország ábrázolása. A bukaresti mocskolódásra az alábbi, szintén kifüggesztett üzenetet is arányos válasznak tartom: "A magyar édesanyák a világ legszebb asszonyai! Oly gyönyörűek, melyekről ti álmodni sem mertek. A leendő királyaitok." Nálam a "Vesszen Trianon!" is belefér, hadd ne kelljen megmagyarázni, hogy miért. A féktelen agresszió, a petárdatűz és a cigányozás azonban véletlenül sem.

Akik a temesvári születésű Székely Jánost hazaárulónak kiáltják ki, csak azért, mert román állampolgárként a legnevesebb román klubban játszik - tessék gyűjtést rendezni, hogy dupla fizetésért lila-fehérben rúgja a gólokat! -, akik lecigányozzák a románokat, éppen azoknak okozzák a legnagyobb kárt, akiknek az "érdekében és védelmében" fellépnek. A határon túli, jelen esetben az erdélyi magyaroknak. Ebben a tónusban a székely himnusz hamis, nem több kocsmai nekibuzdulásnál. Himnuszt ugyanis csak nagy ünnepekkor, emelkedett hangulatban énekel az ember, nem kihívóan, fenyegetőleg. Az Értelem és érzelem nem csupán egy elkoptatott ponyvaregény címe, hanem mindennek az alfája és ómegája. Művelődni, megismerni történelmünket, s a tudást átszűrni a lelkekbe. Ez lenne a ma szinte reménytelennek tűnő feladat.

Addig is legalább tanuljunk meg futballozni. Ami nem lehetetlen vállalkozás, ráadásul korábban bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk rá. Néhány győzelem legalább a frusztrációt enyhíti. Bocsánatot Székely Jánostól és Bikfalvi Eriktől kell kérnünk. Nekünk, "liberálisnak" bélyegzett újságíróknak, az "igaz" szurkolók helyett. Elkeserítő, hogy azzal sem vagyunk tisztában: egy csapatban játszunk. S meglepődünk, ha az ellenfél a legátlátszóbb csellel is tisztára játssza magát. Nem is lehet más a végeredmény, mint vereség. Pályán és pályán kívül.